Pikáns kis koncert. A Nemzeti Filharmonikusok korábbi zeneigazgatója (most tiszteletbeli zeneigazgatója) vezényelt, a jelenlegi zongorázott. Nevekre fordítva: Kobayasi és Kocsis.

Miután fordítva mégsem lehetett megpróbálni, létrejött ez a kellemes kis ki mit tud helyzet, a közönség is megszagolta a vért, úgyhogy olyan tömeg verődött össze a Zeneakadémián, amekkora azelőtt Menuhin vagy Richter tiszteletére zsúfolódott be. Vagy még nagyobb, a magam részéről legalábbis nem emlékszem olyanra, hogy már oldalt és hátul sem lehetett megállni, és a széksorok közötti osztásban is úgy szorongtunk, mint az autóbuszon. Egy estére visszajöttek a régi, szép, kulturális idők.

Hogy vajon a múlt kísértette-e Kobajasi Ken-Icsirót, nem tudom. Hogy vajon eszébe jutott-e, hogy nem egészen olyan állapotban hagyta itt a zenekart, mint amilyenben most visszakapta, ne feszegessük. Talán mindegy is most már. Kobayashi számára ez a legjobb felállás: jó zenekart vezényel, ilyen reakciót a hegedűktől, ilyen pontos együttes játékot, ennyi színt soha nem hallhatott, amíg ő volt a felelős a hangzásért, most viszont varázspálcaként köröz a karmesteri bottal, nagyon látványosak, rugalmasak, kifejezőek a mozdulatai, jó nézni őt, a zene pedig megszólal.

Hasonlóan nem tudom, hogy Kocsis Zoltán fejében mi járt, hogy amikor úgy meghajtotta a harmadik tételt, hogy ember nincs, aki azt pontosan követni tudta volna a zenekarral, akkor azt ajándéknak szánta-e az elődnek, vagy tényleg csak zenei felfogásbeli megfontolások vezették (azt azért ne higgyük, hogy Kocsis kibújt volna a bőréből, három hete a Beethoven-koncertben is ijesztő tempót választott a zárótételre, pedig akkor ő vezényelt). Az a legjobb, hogy Rachmaninov és a 2. zongoraverseny ezt elbírja, belefér a szélsőséges tempó – ha megkapjuk előtte a lassú tételben azt a furcsa, férfias objektivitást, amitől lemállik a zenéről minden ostoba érzelgősség, minden „jaj, ez olyan szééép”. Nem nagyon értem, hogyan van ez, az egyik zongorista lenézi a csillagokat az égből, ficánkol, lirizál, és nem történik semmi, a másik (a mostani) csak lejátssza a megfelelő hangokat, mégis felbolydul tőle a lélek.

Számomra személyes megbizonyosodást is jelentett, hogy Kocsist újra hallottam ebben a műben, alig fél éve ugyanis egy másik koncerten, egy másik szólistától nem lehetett hallani a zongoraszólamot, és az ember elbizonytalanodik, hogy vajon nem Rachmaninov rontotta-e el a hangszerelést, a vaskosan szóló zenekar nem szükségszerűen nyomja-e el a zongorát, nem valami hanglemezideál él-e a fülben. Hát nem. Fair play. Mindent lehet hallani, az első tétel kissé mosott futamait, a mellényúlásokat, a lehiggadást, és az öngyilkos jellegű utolsó tételt, ami után Kocsis, mint a branyiszkói hős, mosolyogva áll a tényleg szűnni nem akaró tapsviharban. Kobajasi is tapsol, lelkesen, átölelik egymást, tényleg nem számít a tegnap, csak a most.
Fogadja együttérzésemet mindenki, aki nem lehetett jelen.

Fáy Miklós
(Népszabadság)