Két népszerű kompozícióval indították Beethoven-ciklusukat a Nemzeti Filharmonikusok

Martonvásár – Ragyogó időben, hatalmas érdeklődéstől övezve kezdődött meg a Brunszvik-kastély parkjában a Nemzeti Filharmonikus Zenekar hagyományos Beethoven-hangversenysorozata

Az idei ciklus műsorát – hasonlóan az egy évvel ezelőttihez – népszerű és sokat játszott Beethoven-művekből állították össze a szervezők. E sommásnak szánt ítélet persze azonnal finomításra is szorul, hiszen a nyitó koncert második felében felcsendülő 2. szimfónia (op. 36) az elmúlt négy évben egyáltalán nem szerepelt a programban – az első számként felhangzó Hegedűversenyt (op. 61) 2002-ben Kelemen Barnabás szólójával, Kocsis Zoltán dirigálásával ugyanakkor már hallhattuk e helyen.

A két kompozíció között mindenekelőtt alaphangnemük azonossága, a D-dúr teremt kapcsolatot, másfelől zenei anyaguk hasonlósága: erőteljes kontúrokkal megrajzolt, ugyanakkor szárnyalóan dallamos témák, a szerkezet izmos összefogottsága jellemzi őket. Keletkezési idejüket tekintve is közel állnak egymáshoz, Beethoven középső alkotói korszakából valók: a szimfóniát 1803-ban mutatták be, a hegedűverseny 1806-ban keletkezett. Természetesen különbségekről is szót ejthetünk esetükben: például míg a szimfónia egy óriási, kilenc darabból álló sorozat fontos láncszemeként szerepel az életműben, addig a hegedűverseny műfajában egyetlen maradt (nem számítva most egy fiatalkori, befejezetlenül maradt C-dúr darabot).

A hegedűkoncert szólistájaként Koppándi Jenő hegedűművész lépett a pódiumra, aki eddig is a martonvásári hangversenyek egyik állandó és fontos szereplőjének számított, lévén a Nemzeti Filharmonikus Zenekar egyik koncertmestere. Koppándi az elmúlt időben a zenekari munka mellett kamarazenészként és szólistaként is egyre többet szerepel: kíváncsian vártam, milyen egyéninek mondható képet kapunk tőle a hegedűirodalom sokak szerint legnagyobb igényű darabjáról, Beethoven hatalmas léptékű versenyművéről. Az erdélyi származású művész játéka egyértelműen az úgynevezett orosz iskola hatásáról árulkodik: hatalmas, szonórus hang, céltudatos, minden felesleges mozdulattól tartózkodó technika jellemzi hegedülését. Muzikalitása, ízlése is minden próbát kiáll: ezzel együtt bizonyos visszafogottságot érzékeltem interpretációjában. Mintha maga is jelezni kívánta volna, hogy nem kíván versenyre kelni nála csillogóbb pályán futó kollégáival, kottából játszott; s az intonáció apró szeplői, egy-egy kevésbé kontrollált részletmegoldás is árulkodott arról, hogy ez a hegedülés nem a nagy koncertpódiumok magányos „poklában” edződött. Ezzel együtt koncepciózus, tartalmas tolmácsolásban hallottuk tőle Beethoven remekét. 

A 2. szimfónia megszólaltatásában az eredeti műsortervben szereplő Kovács János helyett vélhetően beugró Berkes Kálmán karmester állt a reflektorfényben. A kiváló klarinétművész az utóbbi években dirigensként is jelentős sikereket arat, ezek jogosságát most is igazolta: külön is feljegyeztem a zenekar tagságával muttatott kiváló kommunikációját – puha kézmozdulatait remekül olvasta az együttes. Felfogásában egyetlen elemmel szállnék csak vitába, a tempók kérdésével. Nem egyetlen koncert tapasztalata mondatja velem: beleszédülve abba a márkás versenyautóéhoz hasonlítható gyorsulási képességbe, ami ennek a virtuóz zenekarnak a sajátja, több karmester szerintem végletesen felpörgetett tempóvételekkel kísérletezik a Nemzeti Filharmonikusok élén. Beállva e sorba, az első és főleg a harmadik tételt Berkes Kálmán is a karaktereket elmosó iramban dirigálta, s a gyönyörűen formált második és lendületes negyedik tétel érzésem szerint csak részben tudta egyensúlyba hozni az előadást.

Szabó Balázs
(Fejér Megyei Hírlap, 2006. július 24.)