Világszínvonalú zenei eseménynek lehetett részese Kolozsvár komolyzenét kedvelő közönsége szeptember 12-én. Ritka alkalom, hogy városunkban olyan sztárvendégek találkozzanak, mint Kocsis Zoltán és a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar, valamint Borisz Berezovszkij, az orosz zongoraiskola egyik jelenkori fenomenális képviselője. Ez az ünnepi hangverseny a hosszú nyári szünidő után robbanásszerűen „ébresztette” fel a kolozsvári közönséget. Hinni szeretném, hogy a lelkes érdeklődés a közelgő Zenei Ősz rendezvényein is észlelhető lesz.

Bartók Béla népzenéhez fűződő mély kapcsolata egész életművének egyik sajátossága. A hatrészes zenekari Táncszvit dallamanyaga folklóridézetek nélkül ugyan, de a magyar, román és az arab népzene ízeit, sajátosságait hordozza. Lüktető eleme az emberi indulatok elementáris megnyilvánulása, a táncmozgás. A mű előadása a bonyolult, sűrűn váltakozó ütemek, a téma egyre nagyobb lélegzetű kibontakozása miatt zenekartól és karmestertől egyaránt nagyfokú koncentrálást igényel. Kocsis Zoltán szerint nemhiába szerepel kötelező darabként a karmesterversenyeken, csak a logikát kell felfedezni az egyre sűrűsödő zeneszövetben, és akkor minden letisztul. Kocsis Zoltán művészi víziójában és a hangszeresek kiváló felkészültségének köszönhetően Bartók Táncszvitje az igényesség, precizitás, a művészi tökéletesség

jegyében bontakozott ki.

Habár Bartók a rendkívül igényes I. Zongoraverseny után a II. Zongoraversenyt „könnyebb, tetszetősebb, hálásabb ellendarabként” komponálta, ez utóbbi is számtalan buktatót rejt. Az első rész Sztravinszkijt idéző „barbaro” stílusa erős drámai erezetű, amelyben a fúvós- és ütőhangszerek teremtenek sajátos hangulatot. Nagy iramú száguldásában az „ütőhangszerként” kezelt zongora nem a dallamra, inkább a ritmusra koncentrál. A lassú II. tétel háromrészes forma, gyors középrésszel. Az éteri finomsággal intonált lassú részekben a szordinált vonóshangszerek és a zongora közötti dialógus mély érzelmekről tanúskodik. A harmadik tételben a zongoraszólam belső feszültsége fokozódik, hatalmas erők szabadulnak fel, és a zeneszöveten csak ritka napsugárként ragyog át egy-egy játékos-egyszerű népi motívum. Kroó György szerint „a fináléban megszólaló teljes zenekar megszünteti, feloldja a hangzás eddigi szélsőségeit, összefogja a hangszerelés hideg és meleg színeit, a mély és magas, a szűk és tág vonzása-asszociációja után a maga kiegyensúlyozottságával és dús bőségével beteljesít és megbékít.” Borisz Berezovszkij briliáns-virtuóz Bartókinterpretációja nem volt meglepetés azoknak, akik zsenialitását felvételekről már régóta ismerik. Az „élő” előadás élménye azonban felülmúlta minden eddig hallott hangversenyét. Előadásában a technikai és előadói nehézségek könnyed-virtuóz megoldása egyszerűnek hatott, így fenomenális zongorajátékával elhitette a fent idézett bartóki véleményt. A közönség elismerő tapsát két merőben ellentétes karakterű ráadással: Saint-Saëns A hattyú című eredetileg csellóra komponált lírai darabjának zongoraátiratával és egy dzsesszes Gershwin-művel köszönte meg. Enescu II. Szimfóniáját még az utóromantika jegyeit magán hordozó, „végtelen dallamokból” építkező, folklorisztikus alapanyagú, túlméretezett zeneszövet jellemzi. Hangulatában a zeneszerző ifjúkori emlékei elevenednek meg. A moldvai táj szépsége, a meleg nyári esték nyugodt naplementéje mellett azonban feltörnek az emberi szenvedélyek, aggodalmak, félelmek. A szimfóniában Enescu zeneszerzői portréjának melankolikus, álmodozó jellemvonása leginkább az Andante giusto csodálatos, népi erezetű végtelen dallamvonalú klarinétszólójában érhető tetten. Az utolsó marziale jelzésű részek disszonanciái, a modern hangeffektusok, a gyászos hangulat a háborús igazságtalanságok félelmét, valamint az atrocitások elleni lázadást sugallják. Harc és megbékélés hatja át a szimfónia fináléját.

Kocsis Zoltán sokoldalú, alkotó karmester, egész lényéből árad a zene szeretete. A zeneművek legkisebb rejtekeibe is páratlan érzékenységgel betekintő, kiváló zenész. Interpretációit az igényesen újrafogalmazott, az

egészben és a legapróbb részletekben való elmélyülés, és a tökéletességre való törekvés, professzionalizmus jellemzi. A Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar minden tagja kiváló kvalitásokkal rendelkező művész.

Világhírnevük szerintem nemcsak a kifogásolhatatlan szakmai tudásnak, hanem a zenekarban uralkodó munkafegyelemnek is gyümölcse. A Bartók- és Enescu-művekből álló műsor szavakkal nehezen kifejezhető

élményt jelentett a hallgatók számára. Annak idején, amikor Liszt Ferenc városunkban hangversenyezett, Brassai Sámuel a megtisztelő nagy esemény alkalmával Kolozsvárt „világvárosnak” nevezte. Ezen az emlékezetes szeptemberi estén, a világklasszis művészek előadásának köszönhetően, ha csak néhány órára is, de Kolozsvár újból „világváros”lett.

Kulcsár Gabriella

2011. szeptember 16.

Szabadság.ro