Még sohasem tűnt fel, hogy az oboa hangja éppen olyan, mint amikor vihar után az utolsó, magányos esőcseppek földet érnek. Amikor már elcsitult a vihar, a szél sem süvít, és a mennydörgés is csak távoli moraj. Több száz kilométert kellett ehhez utaznom, egészen Spanyolországig, ahol a Nemzeti Filharmonikus Zenekar két Liszt-darab mellett Richard Strauss Alpesi Szimfóniájával koncertezett.
 
– Nézzük a vihar végétől még egyszer! Szokatlan ez a terem, megzavar titeket az akusztika, de figyeljetek jobban oda ezekre a finom lassításokra, gyorsításokra! – A barcelonai L'Auditoriban ülünk, ahol Kocsis Zoltán karmester vezénylete alatt zajlik az első koncert főpróbája. Kicsit zsúfolt a hatalmas, több mint kétezer férőhelyes, faborítású koncertterem színpada: a szélgépet, orgonát, a legelők hangjait idéző kolompokat is felvonultató Strauss-szimfóniához ugyanis több mint száz zenészre van szükség – a zenekar állandó tagjai mellett fiatal művészeket kértek fel külön erre az alakalomra, mert a távolból (a színpad mellől) hallatszó vadászkürtök megszólaltatásához nem voltak elegen. A zenészeken kívül ott nyüzsög az orgona beállításán fáradozó technikai személyzet, a most is dolgozó turnémenedzser, a főigazgató, a helyi koncertszervező. S persze az újságíró, akit azért hívtak meg, hogy megnézze, milyen is egy turné a kulisszák mögött.

Laikusként a főpróba tűnt számomra a legfontosabbnak, kivéve persze a koncertet. Ezt a hitemet erősítette a hétfői délután is: ekkor áll össze a műsor végleges formája. Hiszen meg kell találni, hogyan szól a legjobban a kinti kürtszó, milyen hangos legyen az orgona, itt derül ki, mennyire befolyásolja a zenészeket az akusztika. Kocsis szigorú, diplomatikus karmesternek bizonyul. Újra és újra visszatér azokhoz a részekhez, amelyekkel elégedetlen, miközben türelmesen, gyakran humorba csomagolva közli, mi nem tetszik, mit, hogyan kellene megváltoztatni. Könnyedsége azonban megtévesztő, hiszen hamar kiderül, hogy amint súlyosabb hibát tapasztal, tömör, veretes mondatokban közli egyáltalán nem megszépített véleményét. Végül azonban mindig eléri, amit akar: egy-két nekirugaszkodás után a zenekar pontosan azt játssza, amit a karmester hallani szeretne. Nem is próbálják végig az egész műsort, csupán a fontosabb részeket, a többi nem okozhat problémát.
A technika, a logisztika viszont az utolsó pillanatig megnehezítheti a dolgukat. A művészek mellett egy teherautónyi hangszert kell a megfelelő helyre szállítani a megfelelő időben, és ez nem mindig rajtuk múlik. Egy korábbi turnén például egyszerre érkeztek meg, csakhogy a zenekar az Egyesült Államok keleti, a hangszerek pedig az ország nyugati partjára. Ennél persze léteznek kisebb, de ugyanúgy kreatív megoldást igénylő problémák is: megesett már, hogy az egyik zenész csak fehér zoknit hozott magával, és ez az utolsó pillanatban derült ki. Végül fekete szigetelőszalaggal oldották meg a helyzetet. A fenti és hasonló történetek fényében már megértettem, miért mondta Kovács Géza igazgató, hogy ez egy nyugis turné. Hiszen a koncert esti kezdetére elcsendesedett a vihar: a kinti, valódi, és a megérkezésünk körüli is. Bár ez utóbbi inkább csak kis zápornak számított: csupán annyi történt, hogy az átlagosnál jóval tovább tartott, amíg kiszállhattunk a charterjáratból, majd két elveszett csomagot kellett megkeresni.

Így estére valóban csak egyetlen „probléma” maradt: akkora volt az érdeklődés, hogy a zenekarral érkezett vendégeknek alig jutott jegy. Barcelonában és másnap este Zaragozában is telt házas koncertet adott a társulat. Idősek, középkorúak és egészen fiatalok is voltak szép számmal, így annál inkább meglepődtem, amikor megtudtam: több európai országban kutatást kezdenek, hogy kiderítsék, hová tűnt a (fiatal) közönség. Zaragozában már másnap lelkes kritika jelent meg Grande y gran orchestra (Nagyszerű és nagy zenekar) címmel, az előadás mellett dicsérve a műsorválasztást is. Ez utóbbi egyébként részben a hangversenyszervező cég, az IberCamera vezetőjének érdeme, aki néhány éve a Tavaszi Fesztiválon hallotta az Alpesi Szimfóniát, és már akkor kijelentette: kerül, amibe kerül, Spanyolországban is szeretné hallani. Bár az is igaz, hogy a két Liszt-mű, az Előjátékok és a Ránki Dezső zongorajátékával felhangzó Haláltánc után is csak lassan csendesedett a taps.
A turné alatt úgy éreztem, a társulat ismét magára talált, mára minden a helyére került. Túl vannak a mélyponton, megújult a vezetés, a zenészek, rendeződtek az anyagiak, és hamarosan új helyre költöznek, hiszen jövő év elejétől már a Művészetek Palotája hangversenytermében játszanak. Mindezt persze nem adták könnyen, elveszítették helyüket több rangos koncertteremben, fesztiválon. Kovács Géza szerint azonban mára visszaszerezték korábbi pozíciójukat, megesik, hogy időhiány miatt nemet kell mondaniuk egy-egy felkérésre. A külföldi turnék mellett CD-ket is készítenek, nem kis sikerrel. A Bartók-lemez megjelenése után a legnagyobb amerikai komolyzenei portál főszerkesztője kijelentette: a korábbi Bartók-felvételekkel az volt a baj, hogy a zenekarok nem játszottak elég jól, most viszont nem kell ettől tartani, a lemez kitűnő – tízből tizenegy pontot érdemel. A társulat újabb lemezeket tervez, a koncertek minden nehézség ellenére telt házasak, évekre előre gyűlnek az előjegyzések.

Vagyis úgy tűnik, a Filharmonikusok körül is elül a vihar.

Serfőző Melinda
(Népszabadság)