A Nemzeti Filharmonikusok sem világsztár karmesterrel, sem népszerű művekkel nem próbálta becsalogatni a közönséget csütörtökön este a Nemzeti Hangversenyterembe. Aki viszont az említett „hiányosságok” ellenére, vagy talán – ahogyan én magam is – épp az új arc, az új hangok megismerése miatt ezt a programot választotta, azt gondolom, nem bánta meg döntését.

A műsor összeállításából néhány dolog mindjárt kiderült számomra: Mikhail Agrest nem a biztos sikerre számító, ám már kissé agyonjátszott zeneművek dirigálásával kíván babérokat szerezni. Imádja a körmönfont ritmusokat, és cseppet sem riad vissza a munkától. Mindhárom zeneműről elmondható ugyanis, hogy rendkívül izgalmas, időnként kifejezetten bonyolult ritmikájú, egyáltalán nem könnyen játszható zenék, s még valamiben közösek: mindegyikük hangszerelése zseniális.
Sztravinszkij műve 1917-ben született, a szerző ekkor ugyan még csak harmincöt éves volt, de művészete már túl volt egy hatalmas átalakuláson, amikor is Rimszkij-Korszakov tanítványából az önálló zeneszerző forradalmi útjára lépett. Túl volt már A tűzmadár és a Petruska első változatán, valamint a Tavaszi áldozat megírásán, s persze A csalogány című operán is, amelyből – Gyagilev ajánlatára – A csalogány éneke című balett született.

Mikhail Agrest – szerény, mosolygós, nagyon lelkes, az izgalomtól kissé pirospozsgás arcú, csupa tetterő fiatalember – nem tartozik a látványosan, körülményesen vezénylők táborába, dirigálására az egyszerű és határozott mozdulatokat, az érthetőséget, a kifejezőerőt találtam jellemzőnek, még ha időnként nagyon el is mélyedt a partitúrában. Bár eleinte kissé elfogódottnak éreztem – talán az első budapesti fellépés okozta izgalom hatása volt ez, nem tudom -, keze alatt nagyszerűen szólt a Nemzeti Filharmonikusok csapata.
Adams zenéje sem volt éppen egyszerű feladat. A szerző korábban született, erősen minimalista műveihez képest ebben a darabban a repetíciós technikát alapként megtartja ugyan, de úgy bánik vele, olyan izgalmas megoldásokkal, zseniális hangszereléssel párosítja, hogy egészen különös zenekari hangzást kelt életre, ami kissé kiszámíthatatlanná, épp ezért meglepetésekkel telivé teszi a zenét. Lankadatlan koncentrációt igényelt az előadóktól éppúgy, mint a hallgatóság részéről. A cím persze elindította a fantáziámat, s különleges tájak, természeti jelenségek, robogó járművek, elsuhanó fák, hegyek, folyók képei villantak fel, vagy lassú áttűnésekkel változtak át előttem, ahogyan a zene is észrevétlenül, vagy épp nagyon is konkrét módon váltott hangulatot. Néhol vészjóslóvá, zorddá vált, másutt félelmetes égi háborúba csöppentünk, az mindenesetre tény, hogy unatkozni nem lehetett, már csak az időnkénti elképesztő hangerő miatt sem. Bár úgy éreztem, a közönség némileg megoszlott Adams zenéjének megítélését illetően, végül a mű és előadói megkapták a megérdemelt tapsot.

Prokofjev szimfóniája – hasonlóan Sztravinszkij művéhez – szintén egy opera, a Tűz angyala zenei anyagából készült. A szerző nyolc éven át dolgozott rajta, a librettót is ő maga írta, s Laki Péter műsorismertető írásából az is kiderült, hogyan mesélte el Prokofjev a cselekmény lényegét: „egy fiatal lányról szól, akit gyermekkorában egy angyal látogat meg, hogy megvigasztalja életének nehéz órájában. De az angyal eltűnik és azt mondja a lánynak: Ha emberi formában akarsz szeretni, akkor meg kell, hogy találjál a földön. Itt kezdődik az opera cselekménye: a lány keresi titokzatos látogatóját a férfiak között.”

A szimfónia előadása volt talán a legsikerültebb része az estének. Az, hogy a Nemzeti Filharmonikusok első osztályú csapat, sokan, sok helyen és teljes joggal leírták már, ez nem is kétséges, s ezen az estén sem volt ez másként. Nem kis teljesítmény a kifejezetten ember-, illetve zenekarpróbáló első rész után a meglehetősen sűrű Prokofjev-szimfóniát is ilyen minőségben előadni.
Azt hiszem, Mikhail Agrest nevét is érdemes megjegyezni. Nagy beleéléssel – esetenként hatalmas szusszanásokkal és kisebb hörgésekkel megtűzdelve -, tényleg nagyon lelkesen dirigált. S bár nem tűnt túlzottan népszerűségre törekvőnek, vagy bármilyen módon magamutogatónak, így kívülről nézve ő is keményen megdolgozott az est magas zenei színvonaláért.

2007. május 10.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vez.: Mikhail Agrest
SZTRAVINSZKIJ: A csalogány éneke
ADAMS: Útikalauz furcsa helyekre
PROKOFJEV: III. (c-moll) szimfónia

Johanna
(Café Momus, 2007. május 13.)