Vannak olyan események, olyan emelkedett ünnepek, amelyek már átélésük pillanatában is eltenni és dicsekedni való emlékek.

Barabás Miklós nem véletlenül hagyott le engem a Lánchíd alapkőletételét ábrázoló festményéről, de nem lehettem jelen a földalatti vasút avatásán, nem láttam felépülni a Gellért Szállót – és nem kaptam homlokcsókot Rákosi pajtástól sem.
Igazából csak most váltam nagy idők tanújává. Azt hiszem, halálomig büszke leszek arra, hogy jelen lehettem az új Nemzeti Hangversenyteremben rendezett első nyilvános koncerten.

A nagy kérdésre ezzel már válaszoltam is: valószínűleg szeretni fogom ezt a termet, szívesen jövök majd ide hangversenyre, pedig a tervezés és építés közben komoly elvárások és kételyek merültek fel. Természetesen még koncert előtt készülve is az foglalkoztat – mint alighanem mindenkit -, milyen lesz az „édes otthonhoz”, a Zeneakadémiához képest.

Művészetek Palotája! Mondjuk, a néven töprenghettek volna még kicsit. Ennek így van valami szocreál zamata. Ehhez hasonlókat inkább sztálinvárosi középületeknek tudnék elképzelni. Maga az épület tetszik, bár első pillantásra sem méreteit, sem arányait nem lehet áttekinteni. Egy nagy tömb, tele mozgalmas, a formát megbontó részletekkel. Zavaros? Izgalmas? Tulajdonképpen mindegy, legalább nem unalmas.

Tömegközlekedni ide nem lesz olyan egyszerű, mint az akadémiára. Egy hatásos koncert után levezetésül szívesen gyalogoltam néhány megállónyit a körúton. Itt nem nagyon vonz a lehetőség, hogy a Soroksári úton, akár a Boráros térre, akár a vágóhíd felé andaloghatnék. Ha rögtön indulok haza Dél-Budára, akkor pedig várhatok a szélben fönn a hídon, a félóránként induló 103-as buszra.

De ha autózunk, akkor rögtön más a helyzet. A Nagymező utcától a Klauzál térig többször is körbegurulhatunk parkoló után kutatva, esetleg kereshetünk egy kaviccsal felszórt grundot, vagy egy jóval drágább parkolóházat. Mindkettőből akad a környéken, de több saroknyira, ami pont elég távolság ahhoz, hogy a téli latyakban minden irányból beázzon az ember. A Művészetek Palotája – és persze a Nemzeti Színház környékén komoly parkolóterületek vannak, de ha a havasesőben nem akarunk a szmoking fölé malaclopót kanyarítani, akkor legurulhatunk a közvetlenül a koncertterem alá épített három emeletnyi mélygarázs valamelyik szintjére is, hogy a fűtött kocsiból közvetlenül a liftbe léphessünk.

Ott van időnk szét nézni, keresgélni. Óvatosságból jó korán érkeztünk, számítva arra, hogy esetleg nem minden működik gördülékenyen, de az információs pultot, a ruhatárat, a büfét és persze magát a termet azonnal megtaláljuk. Minden egyébbel adódnak gondjaink. Semmi sem szimmetrikus, különös zugok, hidak, lépcsők és átjárók labirintusát igyekszünk felfedezni. Szemlátomást mindenki más is így tesz. Fél órával a kezdés előtt tömegek hömpölyögnek mindenfelé. A koncertekről megismert arcok feltűnnek itt is – és persze máshonnan ismerős emberek is jönnek szép számmal. A főbejárat előtt fotósok kissebb kommandója várja a magukat itt is megmutató nevezetességeket, és várakozásuk nem hiábavaló. Mindenki itt van.

Sok hostess segít, bár szemlátomást sok mindent ők is csak most tanulnak. Melyik az oldalerkély, és melyik szint melyik? Az üvegtáblába mart feliraton olvasható pódium-erkély azonos-e a jegyre nyomtatott színpad-erkéllyel? Hová szól az erkély második sorába kiállíott belépő, ha ott csak egy sor van? Már a helyét kereső közönség zsivaján lehet hallani, ennek a teremnek egészen más a saját hangja, nagyobb a tere.

Hogy a nagyhírű akusztikus tervezők hogy dolgoztak, hogyan szólnak majd a koncertek, talán csak akkor lehet valamelyest megítélni, ha már majdnem mindenhol ültem – mint az akadémián. Milyen a földszint utolsó soraiban, az erkély alatt? Milyen lehet a legtávolabbi széksorokban fölül?

Ahol ültem, ott mindenesetre jó, sőt, nagyon jó. Feleségem zene közben ugyan nem beszél, de az első hangoknál mosolyogva mutatja felém fölemelt hüvelykujját, majd a szünetben ezt az egyszerű gesztust gimnazistái nyelvére is lefordítja: „Király!”

És, hogy milyen volt – amúgy mellékesen – a koncert?
Mondjuk egyszerűen kiemelkedőnek.

Nagyszerű gondolat – és egyébként is biztos ízlésre és zeneiségre vall -, hogy annak a nagy pódiumnak, ahol végre a legnagyobb együttes is elfér, nem rontottak neki, mondjuk egy Mahler nyolcadikkal. Ismerős és barátságos, ugyanakkor nem kevésbé igényes Mozartokat tűztek műsorra, hogy a legkülönfélébb szólókkal és egy minimális méretű szimfonikus zenekarral tegyék próbára magukat, és persze a termet.

A közreműködő szólisták közül Rost Andrea érzésem szerint az első műsorfélben még nem volt teljesen hangjánál. Ezzel együtt ragyogóan énekelt, talán csak a jobban igénybe vett „mesterséges” hangképzés árulta el. Lehet, hogy a lassan bemelegítő típusúak közé tartozik, de a koncert második felében, utolsó előtti számként felhangzó Bella mia fiamma hangversenyária páratlanul szép volt.

elemen Barnabás szintén változott, de éppen fordítva, nála a másodikként játszott, K373-as C-dúr rondóban éreztem – nagyon kevés – intonációs bizonytalanságot. Szabó Anita egyetlen szólót fuvolázott – gyönyörűen, és Gál László kürthangja is tetszett.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekarról meg csak annyit, hogy első megszólalásukkor összerezzent az ember, és az élményt hajlandó volt rögtön az új koncertterem valóban transzparens akusztikájának betudni. Aztán világossá vált, hogy mindehhez azért nem elég a helyszín. Egyszerűen jól szólt az együttes. A koncert első félidejének első száma, tehát a Nemzeti Hangversenyteremben közönség előtt legelsőnek megszólaló darab, a „Kis” g-moll szimfónia volt. Az eljövendő évtizedekben bárki és bármikor adhat itt nagyszerű hangversenyt, ez a megnyitás méltó lesz hozzá. (Az oboaszóló pedig: mint az álom.)

Az utolsó számként előadott 550-es g-moll szimfóniából pedig szeretnék külön hivatkozni a lassú tételre. Nagyon népszerű darab, de idáig semmilyen felvételen és semmilyen koncerten nem hallottam még emelkedettebben, összefogottabban, szebben. Ha valaki azt mondja, hogy eztán sem fogom hallani, akkor is rendben van. Ez így volt tökéletes.

Kár, hogy az utolsó tételben már érezhetően lazult a figyelem, és a megkockáztatott tempó nem igazán jött be. Az egyenetlen belépés megbocsátható, és amikor a rohanásban virtuózan kivillant a figurációba rejtett belső dallam, úgy tűnt, hogy itt is páratlan dolgok vannak készülőben. Aztán némi aszinkron éppen ezt az immanens dallamot mosta össze. Így végül a finálé egyszerűen csak jól sikerült.

Hazafelé is van idő gondolkodni, bár a ruhatárban gyorsan fogy a sor. A minusz harmadik szinten először megijedünk a veszteglő kocsisor hosszán, de ahogy fönt elkezdik kifelé irányítani az autósokat és kilazul a „dugó”, pár perc múlva a Lágymányosi hídon találjuk magunkat, úton hazafelé.

Ilyen volt tehát a „próbaüzem” első koncertje, és ha el akarnám viccelni, azt tenném hozzá: akkor ugyan milyen lesz, ha majd élesben megy?
Remélem, sok remek koncertnek lehetünk még itt részesei.

És hogy lesz-e valaha a Nemzeti Koncertterem is olyan otthonos és intimen barátságos, mint a Zeneakadémia? Nekem talán már nem, de hiszen én a zenei élményeken túl is ott nőttem fel. Viszont az unokáimnak már lehet, hogy a Nemzeti Hangversenyterem lesz a patinás és meghitt otthon. Hogy így lesz-e? Remélem, majd megírhatják és elolvashatják a száz éves Café Momusban.

Dauner Nagy István
(Café Momus, 2005. január 10.)