Kocsis Zoltán Kodály művészetéről és az értékválságról

Kocsis Zoltán Kossuth-díjas zongoraművész-karmester vezényli a Művészetek Palotájában a Nemzeti Filharmonikusok mai Kodály-estjét, amely egyben a Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitókoncertje. A Kodály-év egyik jeles eseménye a neves zeneszerző halálának negyvenedik, születésének 125. évfordulója előtt tiszteleg.

– Mi alapján választotta éppen ezeket a népdalfeldolgozásokat a ma esti koncertre?

– Kodály mindegyik népdalfeldolgozását nagyon szeretem. Régebben azt terveztem, hogy az összeset meghangszerelem, de miután Kodály olyan zseniálisan feldolgozta ezeket a népdalokat a Czinka Pannában, a Székelyfonóban és néhányat a Háry Jánosban, úgy gondoltam, azokból érdemes válogatni, amelyekből maga Kodály nem készített zenekari változatot. Így maradt ez a húsz népdalfeldolgozás, a legnemesebb gyöngyszemek a sorozatból. A másik, amiért nekifogtam, mert komoly hangszerelési lehetőségeket láttam a darabok viszonylag egyszerű kísérete mögött, amelyeket lehetetlen lett volna nem kihasználni. Maga Kodály meglehetősen egyszerűen hangszerel, semmi extrém dolgot nem alkalmaz, ami megfosztaná az egyszerűségétől a művet.

– Melyik Kodály-mű áll különösen közel a szívéhez?

– A Psalmusszal nyilván nem mondok újat, azt mindenki kedveli, de én például a sokak által lenézett vagy másodrendű műként kezelt Páva-variációkat is nagyon szeretem. Meggyőződésem, hogy egyenrangú a műfaj legnagyobb remekműveivel, kezdve a Goldberg-variációktól egészen Rachmanyinov Paganini-rapszódiájáig. Egyrészt méltatlanul keveset, másrészt rosszul játsszák, mondjuk ki őszintén. Van néhány lassú variáció a darab közepén, amely tényleg unalmassá válhat akkor, ha nem megfelelő tempóban, nem a megfelelő kontextusban játsszák, de ezeket a buktatókat el lehet kerülni. Nagyon szeretem a hegedűre és gordonkára komponált duót és egyáltalán Kodály minden korai hangszeres művét. Kodályt nagyon sokan próbálják Bartók árnyékába állítani, persze ehhez nem kevés segítséget kapnak a két szerző nemzetközi fogadtatásának eltérése révén. Kodály alapvetően más egyéniség volt, s tevékenysége a későbbiekben tökéletesen elvált Bartókétól. Ugyan Bartók is dolgozott az éneklő ifjúság számára, és komponált zseniális kórusműveket, mégis jelentős az eltérés Bartók és Kodály munkássága között. Bartók nem csak a magyar népzenével foglalkozott, Kodály jobbára csak azzal, Bartók egy népdalfeldolgozás ürügyén megírta a saját művét, míg Kodály úgy öltöztette fel a népdalt, ahogy az megkívánta. Úgyhogy megkockáztatom azt a kijelentést, hogy ilyen szempontból Kodály művészete még túl is nőtt Bartókén.

– Mennyire kezelik méltó helyén Kodályt a köztudatban? Úgy tűnik, mintha kicsit elfelejtették volna.

– Tanárként feltétlenül elismerik, a baj a zeneszerzői munkásságának értékelésével van. 1967-ben, rögtön a halála után máris nagyon sokan megpróbálták lerombolni, amit felépített. Ez szerencsére nem sikerült nekik, de ami akkor nem sikerült, azt a rendszerváltás elvégezte. Nem mintha visszasírnám a kommunista időket, de mégis azt kell mondjam, abban az időben a zenei értelmű diszciplína sokkal hatékonyabb volt. Ennek a leépítési hullámnak nem a közeljövőben isszuk meg a levét, hanem majd ötven-száz év múlva, amikor a klasszikus zenészeknek szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy elfogyott a közönség.

– Ennek már most láthatók az előjelei?

– Igen. A közönség egyértelműen változott az utolsó harminc évben, és sajnos nem jó irányba. Az amatőr zenészek száma jelentősen csökkent, ahogy azoknak a száma is, akik jönnének a koncertre, csak nem tudják a jegyek árát megfizetni. Ezzel szemben átvették a helyüket olyanok, akik nem rendelkeznek semmiféle előképzettséggel, és a legjobb szándék ellenére sem tudom elképzelni, hogy lényegesen többet megértenének egy Bach-fúgából, mint egy abszolút botfülű hallgató. Hiába mondják az ellenkezőjét, nekem az a meglátásom, hogy klasszikus mű befogadásához valamennyi előképzettség mégiscsak szükséges. Legalább annyi, hogy az ember meg tudja különböztetni a fontosat a kevésbé fontostól, az értékeset a kevésbé értékestől.

– Nyilván ezért is mondják sokan azt, hogy a Kodály-év legméltóbb megünneplése az volna, ha visszaállítanánk az általa olyan fontosnak tartott ének-zene-oktatást. Mennyire várható el ez ettől a jubileumtól? Végül is ehhez elsősorban szándék kell és nem pénz.

– Én már a Bartók-évforduló kapcsán kifejtettem álláspontomat Bartók-ügyben, és kaptam is visszajelzéseket, hogy mennyire egyetértenek a kijelentéseimmel. Ha Bartók születésnapján sem szenteltek különösebb figyelmet a művészetének, ha a Művészetek Palotájában egy másik, később a művész által lemondott rendezvényt szerveztek, akkor azt gondolom, lehet, hogy egyszerűen ez az egész ügy elveszítette a fontosságát. Egyébként erre már maga Bartók is figyelmeztetett, hogy – ő ezt a népzenekutatásra értette, de én kiterjeszteném a klasszikus zenére is -, hátha ez az egész nem is olyan fontos, mint amennyire a specialistái tartják. Ugyanezt tudom elmondani Kodályról is. Ezt a nagy Kodály-megemlékezést valahol a Bartók-évforduló kapcsán feltámadt lelkiismeret-furdalás is diktálja. Azt hiszem, sokan elmennek az évfordulók mellett olyanok, akik harminc évvel ezelőtt nem mentek volna el.

– Miben látja ennek az okát?

– Talán a világ változása okozza. Az egész világban érezhető a változás, mindenhol értékválság van, az új jelenségek, művek megteremtésénél az alkotókat egyetlen cél vezérli: a könnyen fogyaszthatóság. Ami könnyen fogyasztható, az népszerűvé is válik, és természeténél fogva szorítja ki azokat a jelenségeket, műveket, szellemeket, hogy így mondjam, amelyek kevésbé könnyen fogyaszthatók ugyan, nehéz a közelükbe jutni, viszont sokkal inkább életre szóló, de legalábbis katartikusabb élményeket adnak az embereknek. Másod-, harmadrangú előadók lépnek fel még a Művészetek Palotájában is, ugyanakkor nem hiszem el, hogy a közönség nagy része egy Kékszakállú-előadás után úgy kelne fel a székből, hogy legalább másnap reggelig más emberré ne válna.

– Ön a Bartók-év előkészületei idején azt nyilatkozta a könnyűzenének a komolyzene rovására történt támogatásáról, hogy szeretné azt hinni, ez a kulturális kormányzat részéről puszta kalandorság, és a választások után a helyzet megváltozik.

– Azt hiszem, hogy ez pusztán az akkori miniszter nevéhez köthető kezdeményezés volt, és szerencsére nem a kulturális kormányzat hivatalosan meghirdetett irányzata. Mellesleg pénzkidobás volt, mert nem lett folytatása. Ugyanakkor, amikor megkaptuk a 180 millió forintot az új Bartók-projektre, szakmai viták lángoltak fel egyetlen ember kezdeményezésére egy olyan ügyben, ami abszolút vitathatatlan. Különösen, ha elfogadjuk, hogy az általános értékválság közepette azért tovább kell vinnünk ezt a fáklyát, a jó magyar tradíció fáklyáját.

– Végre elindult a Bartók-hangzó összkiadás, az első CD már kapható is. Mennyire látja biztosítottnak, hogy megjelenjen végül az összes tervezett lemez?

– Amíg vagyunk páran, akiknek ez fontos, addig biztosítottnak látom. Amikor a szólózongorás összkiadásomat elkezdtem a Philipsnél, én hittem benne a legkevésbé, szerencsére álltak mögöttem sokan, akik talán nem zenei, hanem üzletpolitikai okok miatt hittek ebben, és igazuk lett. Az új Bartók-sorozat is el fog készülni, már csak az a kérdés, ki fogja hallgatni. Ki lesz az, aki ezt nem csak azért veszi meg, mert jól mutat a polcon? Arról már nem is merek beszélni, hogy ki az, aki ezt a zenei értelemben vett továbblépés útján etalonnak fogja tekinteni.

Kiss Eszter Veronika
(Magyar Nemzet, 2007. március 16.)