Televíziós szempontból is érdekes a Budapesti Zenei Hetek nyitóhangversenyének közvetítése, igaz, majd egy hét késéssel, de legalább őrizve az őrzendőt. Ugyancsak bonyolult feladatot kellett a tévé munkatársainak megoldani, egyrészt azért, mert a Húsz magyar népdal bemutató volt, készülni lehetett rá, de ismerni nem, pedig nem hátrány, ha a képernyőn azokat lehet látni, akik éppen tesznek is valamit a zene megszólalásáért. Ebből a szempontból a feladat el volt látva, időnként érezhetően zaklatottak voltak a képváltások, de ennyi belefért, és hogy Kecskés G. László rendező valóban zenére vezényli a kamerákat, azt elég egyértelműen bizonyította a hangverseny második részében elhangzó Concerto alkalmával.

A másik technikai jellegű probléma a mikrofonozás, három mű hangzott el, a Húsz magyar népdalban a nagyzenekar szólistákat és kórust kísért, a két Rapszódiában a zenekar előtt egy hegedűs állt, a második részben pedig csak zenekart kellett mikrofonozni. Ha a koncert zavartalan lefolyása is szempont, akkor valószínűleg a rendelkezésre álló eszközökkel ezt a hármas feladatot nem lehet megoldani. A legrövidebbet a hegedűs Kelemen Barnabás húzta, az ő játékának valóságos színét a televízióból, azt hiszem, nem lehet megállapítani, nekem legalábbis nem sikerült, de valószínű, hogy a Nemzeti Énekkar sem ezt a felvételt fogja referenciaanyagként köröztetni a világban.

Persze a technika meg a közvetítés mind csak mese, körítés, a zenélésnek ezen az estén nagyobb tétje volt. Például hogy sikerül-e Kocsis Zoltánnak meggyőzni a közönséget a Húsz magyar népdal kiemelkedő fontosságáról. Azt hiszem, erre a kérdésre igen a válasz, a koncertet megnézve szerintem botrány, hogy ebből a darabból csak a Bartók összkiadás számára készített lemezfelvétel létezik, pontosabban az a felvétel a botrány, kihúzandó, sürgősen cserélendő.

Két hőse is volt az előadásnak, Gulyás Dénes és Hajnóczy Júlia. Az előbbi beugrással mentette meg az estét, de nemcsak ennyi az érdeme, hanem a zenei pontosság, a kifejezőerő és a keresetlen, természetes népi hang biztos megtalálása. Őszintén szólva Hajnóczy Júlia hangja nekem nem nagyon tetszik, valahogy szoros, feszes, keményen fönt van, de hát annyi tűz, mondanivaló, gazdagság van az énekében, annyi bátorság az előadásmódban, ahogy ez a törékeny lány úgy mer jajongani, mint a valódi parasztasszonyok a Bartók-féle fonográfhengereken, hogy azt hiszem, végtelenül mellékes, hogy tetszik-e nekem a hangszíne. Szép hangon, pontatlanul, viszont elég merészen énekelt Kálmándi Mihály, az est negatív hőse pedig Lukin Márta volt, ez a szövegmondás, ez az énektechnika, ez a kellemetlen fekvésben lévő, sipító mezzoszoprán egyszerűen nem közügy, nem tartozik a nyilvánosságra.

Kelemen Barnabás teljesítményét a közvetítés alapján nem merem megítélni. A két Rapszódiában a látvány alapján tisztán játszott, utána pedig megszakasztotta a nézőben a lélegzetet a ráadásként adott Szólószonáta-tétellel, a kérdés így inkább az, hogy ez a fiú nagyon jó hegedűs lesz, vagy már most is az.

A bomba azonban csak ezután robbant, a Concertóval. Tudom, hogy kicsit korai rögtön a nyitóhangverseny alapján nyilatkozni, de az évad egyik nagy eseménye volt, amit a Nemzeti Filharmonikusok produkáltak. Hihetetlen a vonóskar, ahogy állja Kocsis feszített tempóit, és most már nemcsak a hegedűsök kezében gyullad meg a hangszer, de végre a brácsák is teljes értékű szólamot jelentenek, mondjuk az ötödik tételben. És a fafúvók a másodikban, de mindvégig, különös tekintettel az első klarinétos Szatmári Zsoltra, és a kürtök, ez a tökéletes biztonság általában is a szólamoknál, amitől a virtuozitás mégis csak eszköz marad, merthogy ilyen Concerto-előadást aligha látott eddig még a Zeneakadémia. És televízióra is csak ritkán vesznek föl hasonlót a világban. Ha egyáltalán.

Fáy Miklós
(Népszabadság)