Ismert és kevésbé ismert zenekari „táncos” zenék alkotják az új Bartók-összkiadás 6-os sorszámú lemezét, melyek közül a Táncszvit felvétele 2002-es dátumot visel, a többi azonban teljesen friss, az utóbbi bő év termése.

Sokkal nagyobb a szórása a kompozíciók keletkezési dátumának: a mindkét verziójában megszólaltatott szvit 1905, illetve 1907-es, a Román tánc 1911-es (az eredeti, szólózongorára írt verzió 1909-es), a Román népi táncok ennél egy évvel későbbi évszámot viselnek, a Táncszvit pedig köztudottan Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójára, tehát 1923-ban íródott.

A viszonylag nagyobb időkülönbség a művek stílusában is visszaköszön: a korai művek sokszor szolgálnak Lisztre vagy Straussra emlékeztető pillanatokkal (megjegyzendő: ezek a pillanatok sosem nyújtanak déja vu élményt, mindvégig érezhető Bartók még csiszolódó, ám senki máséval össze nem téveszthető egyéni nyelve); míg a Táncszvitben már nem találkozhatunk hasonló utánérzésekkel.

A felvétel műsorát mintegy bekeretezi a 2. zenekari szvit, a végén a két utolsó tétel első, „vágatlan” formában, az elején a teljes mű, de már a szerző által megrövidített változatban. Érdekesség, hogy 1941-ben Bartók átírta a művet két zongorára is. A kompozíció késő romantikus hatásokat mutat, elsősorban a nagy ideál, Strauss köszön vissza, de hadd tegyek itt egy kis kitérőt.

Már-már megmosolyogtató, hogy egyes – jelen esetben sem megnevezett – zenetudósok mániájukká fejlesztették: mindenütt „Trisztán-akkordot”, de legalábbis a Wagner-opera bevezetőjére történő utalást kell találniuk. A lemezborító – legalább érezhetően nem egyetértő – kommentárja szerint, a 2. szvit harmadik tételét „indító hosszú, magányos basszusklarinét-szólót sokan Wagner Trisztán és Izoldájának pásztorsípot imitáló angolkürt-szólójával hozzák összefüggésbe”. Nem egészen világos számomra, hogy egy tételt indító fafúvós szólóállás ténye miért elég a rokonsághoz, de ha már az elemzés írója ezt említésre méltónak találta, végképp nem értem, miért nem szólt a negyedik tételben többször is felhangzó fafúvós állásról, ahol a kromatikusan felfelé lépő szólamok valóban a Trisztán-akkord oldására emlékeztető harmóniákat szólaltatnak meg.

Ellentétben az eredeti zongoraverzióval, valószínűleg nem sokan ismerik a Román népi táncok, illetve a(z első) Román tánc zenekari változatát. Az előbbi Székely Zoltán által készített hegedű-zongora átirata nagy népszerűségnek örvend, sokan veszik műsorukra, és azóta számtalan más dallamhangszer repertoárjába is átkerült. Nos, a megismerésre itt a remek alkalom, mert a lemezen hallható előadás egyik erőssége, hogy a pazar, sziporkázóan virtuóz hangszerelést – mely által valóban „több” lesz a darab az eredetinél – a maga teljességében adja vissza, az egyes szólamok színe, tónusa, egymáshoz viszonyított aránya jól hallhatóan gondosan kimunkált, de ettől még nem távolságtartó, ugyanakkor híján van mindenféle mesterkéltségnek.

Ugyanezt az áttetsző természetességre való törekvést érzékeltem a már említett 2. szvitnél is, de különösképpen a Táncszvit felvételén. Ez utóbbinál az interpretáció felfogását egyfajta, jó értelemben vett könnyed játékosság hatja át, aminek fejében az ember azt is elnézi, hogy a hegedűszólamok egy-egy helyen – bár a hamisságnak nevezhető mértéket nem érik el – nem egységesen szólalnak meg.

BARTÓK:
2. szvit kiszenekarra
Román tánc
Román népi táncok
Táncszvit
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Kocsis Zoltán
Hungaroton
HSACD 32506
Bartók Új Sorozat (6)

– eszbé –
(Café Momus, 2009. január 5.)