Igor Sztravinszkij nagy művei már beépültek a koncertek műsoraiba, mégis vannak olyan darabjai a nagy orosz szerzőnek, melyeket egyáltalán nem, vagy ritkán hallani. Az pedig, hogy egy teljes estét szentelnek a zeneszerző műveinek, ráadásul a nem gyakran játszottaknak, igen kevésszer fordul elő, én nem is emlékszem az utóbbi évekből ilyen összeállításra. Ezért is volt megkülönböztetett a Nemzeti Filharmonikus Zenekar április 17-i programja, melynek közreműködője a fiatal finn zongorista, Olli Mustonen volt.

A felhangzott műveknek köszönhető, hogy még egyedibbé válhatott a hangverseny, hiszen három, zongorára és zenekarra írt mű mellett két fanfárt, a Cirkuszpolkát és egy amerikai filmgyár felkérésére írt kísérőzenét, a Négy norvégos-t (Négy norvég kép) játszotta a zenekar, a karmester ezúttal is Kocsis Zoltán volt. A három zongoraszólós mű közül elsőnek a Zongoraverseny (Versenymű zongorára és zenekarra) hangzott el. Sztravinszkijtól megszokott, hogy nem a jól bevált hangszerelési sémákat alkalmazza, a Zongoraversenyben a bőgő kivételével nem szerepelnek a vonósok, és fafúvósok is alig. A támaszt a rezeskar adja. Olli Mustonen a zongoraszólót nagyszerűen játszotta, ki kell emelni a két szélső tétel ritmikusságát, a hangsúlyok elhelyezését és erejét, ez az erő mindig pontosan kifejezte az adott részhez illő megkülönböztetést. A Largo talán kelleténél hangosabb zongoraindítása után a művész nagyon is eleven pianói tetszettek, az a bársonyos, dús tónus, ami Mustonen sajátja. A Zongoraverseny barokkos fordulatai közül a legmeglepőbb a lassú tétel kadenciája, a jobb kéz igen jó karakterű dzsesszes szólója beleolvadt a barokk harmóniavilágba. A finn zongorista úgy tudta a két ellentétes világot ötvözni, hogy mindkettő lényege megmaradt, de egységbe is olvadt. A Capriccio – címéhez méltóan – kissé csapongó, a zongora hol belesimul, hol kiemelkedik a zenei szövetbe. Mustonen mindhárom zongorás műben a zenét helyezte előtérbe, nem a saját szólamát, a zenében élt, sokszor öntudatlanul is intett egy-egy szólambelépéskor. Pregnáns billentése a Capriccióban is feltűnt, szép pianói is, a darab vége felé hallott rendkívül erőteljes fortét kifejezési eszközként csak egyszer használta.

A felhangzott művek közül a Movements zenéje a legtalányosabb, a legelgondolkodtatóbb, éles ellentétként állt a két másik zongoraszólós művel. Míg a Zongoraverseny és a Capriccio kevésbé mély zenei rétegekbe megy le, a Movements a dodekafóniát hangsúlyozza, a kevésbé szép hangzás azonban a hangszínek, érzelmi hullámok miatt szinte fel sem tűnik. Más világba csöppentünk, hol van már a két fanfár, és a Cirkuszpolka… A Movementset a később zenetudósként tevékenykedő Charles Rosen vitte sikerre, könyvén, A klasszikus stíluson generációk nevelkedtek Magyarországon is. Mustonen elképesztő érzékenységgel játszotta a művet, persze a másik kettőt is, itt azonban a lehetőség is jóval nagyobb volt, igaz, sokkal nehezebben megfogható a Movements, mint a másik kettő, a maguk csillogó, virtuóz hangzásukkal.
Mindkét részt fanfárral (Fanfár egy új színház felavatására) indította két trombitás, az ötlet igazán eredeti, a műsorszerkezetben beleillett, hangulatot teremtett a folytatáshoz (lehetne viccelődni a fun-fair szóval is, de nem teszem). A Cirkuszpolka több mint négyszázszor hangzott el, cirkuszban, a koreográfus nem kisebb művész, mint Balanchine volt, ennek – és a zene – ellenére az elefántoknak nem igazán nyerte meg a tetszését ez a hol triviális, hol humoros, mindenesetre nagyon sztravinszkijos zene. A Művészetek Palotájának közönsége azonban jól vette az akadályt, Schubert Katonaindulójának részlete is mosolyt csalt az arcokra. Ráadásként is ezt hallhattuk, igaz, négykezes változatban, Kocsis Zoltán és Olli Mustonen tolmácsolásában. Kocsis elmondta, mennyire nem szereti, mikor a karmester és a zongorista éppen ezt a (könnyű, mindenki által ismert) négykezest játssza, Arthur Schnabel szavait idézte a székesegyházról és a muriról. Azonban ez az alkalom a kivétel, említette a fő-zeneigazgató. Míg a fiatal finn hevesen, addig Kocsis megfontoltan, gazdaságos mozdulatokkal játszott.

A Négy norvégos eredetileg filmzenének készült, de a filmgyárnak nem tetszett a darab, visszautasította. Az eredeti népdalokat megjelentető mű Intrada tételének hegedű staccatói könnyeden, egyszerre szóltak, a Dal angolkürtszólója érzelmes, később a fuvola is ugyanezt a ködös-távoli hangulatot hozta. A Menyegzői tánc és a Díszmenet vonósjátéka impozáns volt, jó tónusú, vidám, önfeledt játékot hallottunk.

Van tehát létjogosultsága a több szempontból is tematikus koncerteknek, még ha kevéssé ismert műveket játszanak. Hogy ilyen előadásban, az külön szerencse a hallgatónak.

2009. április 17., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

szabói
(Papiruszportál, 2009. április 21.)