Beszámolót kellene írnom erről az estéről, de nem vagyok biztos, hogy képes leszek egy értelmes cikket kiszenvedni.

Volt egy Ruszlán és Ludmilla – nyitány, mravinszkiji tempókkal, de a Leningrádiak kvalitásai nélkül – ám ez még előtte. És volt, de már utána, az Egy kiállítás képei, persze Ravel hangszerelésében – egy-két apró maszattól, gikszertől eltekintve korrekt előadásban.

Amit azonban, úgy hiszem, leginkább mindenki várt, az Saint-Saëns (amúgy a konferansz hölgy szerint „szanszenz”) népszerű darabja, Az állatok farsangja volt (bájos előadásban, sok szép szólóteljesítménnyel). Legalábbis a Sir Roger Moore-t fogadó tapsvihar miatt így kell vélelmeznem.

A Glinka-nyitány előtt az ilyenkor szokásos udvariassági kör – mely azonban most a legkevésbé sem volt érdektelen. Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója köszöntötte a vendéget, majd a színész beszélt az UNICEF-hez fűződő kapcsolatáról. Színesen, szellemesen. És időnként torokszorítóan is, amikor Audrey Hepburnt, vagy épp ghánai, zambiai, guatemalai élményeit említette.
Sir Roger épp így kommentálta a kompozíciót is, lehetetlen azt az eleganciát leírni, ahogy tette, az apró baki is bájos volt, egyáltalán, felesleges magáról az estről többet írnom, akit érdekel, majd megveszi DVD-n.

Most ugrik el, messze, ez az írás a muzsikától, de meg kell tennem – életemben egyetlen ember kézfogása jelentett oly sokat, mint a szünetben Sir Rogeré, 1996 májusában Prágában, a Tigrisben Hrabalé.

Merthogy Roger Moore kiskorom óta legkedvesebb színészem. Az én generációm gyerekkorában az Ivanhoe bevezető zenéjét énekelte (no meg persze A Tenkes kapitányáét és az Orion űrhajóét), Simon Templart szülői tiltás miatt csak a paplan alól nézhette, a Minden lében két kanál sorozatot már „legálisan”. És aztán jött a 007-es ügynök (érdekes: ha rákérdezek, szinte minden férfi Moore-t tartja a legjobb Bondnak, a hölgyek viszont általában Conneryt preferálják).
Nagyanyám negyven éve azt mondogatta nekem: majd ha felnősz, olyan leszel, mint a Roger Moore. Szegény, alaposan mellétrafált, ha látna ma középkorúan, kopaszon és sörpocakkal, táskás szemekkel…

Viszont a brit filmcsillag megőrizte fiatalságát, sármját, szinte hihetetlen, hogy nemrégiben múlt nyolcvan éves, hatvannak se néz ki. Szálfatermetű, szemüvege mögül huncutul villan ki a jellegzetes moore-i szempár, s hihetetlenül kedves.
Ízlés, beállítottság dolga, kinek mely képkockák filmtörténeti jelentőségűek. Számomra például a Hamlet-monológ Laurence Olivier-vel, vagy ahogy Ingrid Bergman csókol az Akiért a harang szólban, ahogy Chaplin diktátora játszik a földgömb-lufival.

Azt kezdettől fogva tudtam, hogy Roger Moore nem csak egy jóképű, jó kiállású férfi, hanem jó színész is. Aztán, amikor a 25 millió fontos váltságdíjban megláttam azt a jelenetet, ahol egy cicát simogat, appercipiálnom kellett, hogy nemcsak jó színész – nagy színész.
S immáron tudom, hogy embernek is nagyon nagy.

2007. október 29.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar jótékonysági koncertje az UNICEF javára
Km.: Sir Roger Moore – narrátor
Vez.: Kocsis Zoltán

Heiner Lajos
(Café Momus, 2007. október 31.)