2010. szeptember 25. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

 
Nem egyszerűen jó volt ez az előadás, hanem fantasztikus. Számtalan agogikai, színbeli, artikulációs finomsággal ajándékozott meg a lassútétel [Bartók: II.hegedűverseny], Kamarazenének hangzott. S úgy tűnt, a hegedűs [Sergei Krylov] felfogása mindenben találkozik a karmesterével. Nem csupán hallani, nézni is élvezet volt a muzsikusok közti összhangot. A vad, nyers színek sem hiányoztak. Kocsis zenekara és a vendégszólista semmit sem hagyott elveszni a Bartók-zene energiájából.
 

A Strassbourgi harangok [Liszt Ferenc] jellegzetes példája Liszt viszonylag kései vallásos kompozícióinak. Zenei anyaga egyszerű, szinte lapidáris. Nem nevezném ugyan jelentős alkotásnak, de kétségkívül ihletett és hatásos. … Jó előadásban az ember könnyen megbocsátja szövegének avítt naivitását. Egyértelmű elismerés illetheti a zenekar mellett a kórust.”

 
Kovács Sándor Új Zenei újság – 2010. szeptember 25. (Sergei Krylov – hegedű)

 
********

 
Kocsis az „Ars Poeticájában” kitűzött célját maradéktalanul megvalósította. A zenekari szöveten nem lehetett egyetlen foltot sem találni – a legapróbb zenei gondolatok is a legalaposabban voltak kidolgozva. …. a zenekari játékosok (természetesen a karmester irányítása mellett, de) nem a „kíséretet” biztosították, hanem a szólista egyenrangú partnerei voltak. Nem csak az eleve kiemeltebb első fúvósok, hanem még az utolsó brácsapult is. Így az előadásban megjelenhettek olyan eddig nem hallott gondolatok vagy apró viccek (!), amelyeket eddig soha nem hallhattunk.

 
Az Antal Mátyás-vezette Nemzeti Énekkarról ugyanazt lehet elmondani, mint a Filharmonikusokról: egy rendkívül homogén és rugalmas hangzással rendelkező együttes, amely méltó társa volt a zenekarnak .

 
Németh Zsombor kritikája MusicianWho – 2010. szeptember 25. (Sergei Krylov – hegedű)

 
*********

 
Nagyon jól szól a zenekar. Nem csak a tuttik szólnak nagyot, a pontosság és az olvadékony, egységes hang a pianókat is áthatóvá, grandiózussá teszi. A Nemzeti Énekkar pontosan is ezekben a nagyobb, romantikus oratóriumokban [Liszt Ferenc] szokott a legjobb lenni, és ez most sincs másképp.

Dauer Nagy István Café Momus – 2010. szeptember 25. (Sergei Krylov – hegedű)

 
*********

 
A szeptember 25-i műsor záró darabjai Liszt grandiózus hangszerelését példázzák. A két egyházi mű közül egy izgalmas, hangfestésben tobzódó darab, A strasbourgi katedrális harangjai hangzott el elsőnek. Hatalmas erejű fortékat énekelt a kiváló Nemzeti Énekkar, lenyűgöző erejű hangzástól zúgott a terem. Liszt 13. zsoltár tenorszólóra, kórusra és zenekarra című műve is a meglepetés erejével hatott, bár a mű nem tartozik a szerző legnagyobbjai közé. Mindenesetre hálásaknak kell lennünk, hogy ezek az opusok is elhangzanak, annak ellenére, hogy nehéz olyan darabokat találni, melyhez illenek és nem oltják ki egymás hatását. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar nagyon jó évek óta, sajátos hangzásvilága, pontossága, kifejező képessége lenyűgöző.
 

Lehotka Ildikó Papiruszportál – 2010. szeptember 25. (Sergei Krylov – hegedű)
 

*********
 

Valami olyan „koncentrátumhoz” jut a hallgatóság, ami a tudatosság különböző szintjein egyaránt hat [Bartók: Hegedűverseny]. (A három tétel felépítése, azaz, monumentális épülete, az akár csak zsigerileg érzett „megfelelések”, a feszültségek és oldódások, az építés és lebontás, a karaktervariációk saját világa, a fúgaforma emléke, stb.) A bartóki duális világkép ritka mód tetten érhető ebben az interpretációban. Történt mindez változatos hangszínvilággal, ismerős és ritkaságszámba menő hangszínekkel, a művet nem ismerő számára megannyi előre nem sejthető meglepetés-elemmel.

 
Itt értékeltük [Liszt művek] a Nemzeti Énekkarnak azt a képességét, hogy különböző töltéssel tudja megszólaltatni bármely dinamikai szintet. Vannak éteri (távoli) szirénhangjai és meghitt-bensőséges fohász-tónusa, máskor azt is el tudja hitetni a hallgatósággal, beletartozik abba a közösségbe, amelynek a nevében felemeli hangját, kifejezésre juttatja hitét-meggyőződését.”

 
Fittler Katalin, Zenekar – 2010. szeptember 25. (Sergei Krylov – hegedű)
 

*********
 

2010. október 21. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

 
Amúgy meg jutott bőven a szeretett borzongásból is, különlegesen szép előadás zajlott a MüPában. Zenekari alapon, de máshogy nehéz a Faust elkárhozását jól előadni. Így is nehéz, de most megtörténhetett a rácsodálkozás, mennyire finoman indul a darab a Nemzeti Filharmonikusok előadásában, és ez a finomság, a zenekari színek, a hangszerelés öröme mindvégig megmaradt.

 
Az előadás azonban élmény volt, Kocsissal, a tempókkal, az egész előadói logikával, amely föláldozott a legismertebb részekből is valamit, a megszokottat, kevésbé lágyan és éterien táncoltak a szilfek, mint valami csillogó, hangulatos összeállításban szoktak, amely a szimfonikus zenekar színeit mutatja be, de az egészet átjárta a határozottság és a Berlioz iránti tisztelet, a remekmű iránti szeretet. És az ilyesmi ragadós, szerencsére.

 
Fáy Miklós nol – 2010. október 21. – Berlioz: Faust elkárhozása
 

*********

Egy valóban ihletett, átütő erejű koncertelőadás [Berlioz: Faust elkárhozása] tehát nem szenved a színpadnélküliség hendikepjétől, mert ott van számára a párját ritkítóan gazdag zene, s ennek minden értékét felszínre segítve a tolmácsolás egyszerre lehet drámai és állóképszerű, szimfonikus, kamarazenei és szólisztikus, s a karmesteri koncepció egyszerre közvetíthet misztikus sugallatú álmot, pokoli indulatot és tépelődő filozófiát.

 
Az iménti szavakkal lényegében leírtam a teljességigénynek azt a grandiozitását, amellyel Kocsis Zoltán viszonyul Berlioz opus magnumához. Rendkívüli igényességgel kidolgozott, páratlan erejű, számos mozzanatában katartikus előadást hallhatott csütörtökön este a Művészetek Palotája közönsége. Kocsis vezénylése egyszerre volt lendületesen nagyvonalú és minden apró részletnek figyelmet szentelő; muzsikálását egyszerre jellemezte fegyelmezett tartás és elsöprő szuggesztivitás. És ezúttal valahogy minden szerencsésen összejött: a produkciónak gyakorlatilag egyetlen gyenge pontja sem volt.

 
A Nemzeti Filharmonikusok pompás együttese a nagy európai zenekarok színvonalán játszott.

 
A zenekarhoz méltó teljesítményt nyújtott a három kórus, mely három különböző tónust és karaktert adott az előadásnak, ám azonos színvonalon. Magát a népet és annak különféle arcait ábrázolta az Antal Mátyás felkészítésében kiválóan szereplő Nemzeti Énekkar, amely a mezőn megpihenő parasztok táncdalában ugyanolyan vonzó gazdagsággal énekelt, mint az áhítatos Húsvéti himnuszban, és általában véve mindvégig az előadás egyik oszlopa maradt.

 
Csengery Kristóf – Új zenei újság 2010. okt.24. – Berlioz: Faust elkárhozása

 
*********

 
Az előadás sikerének kovácsa kétségkívül Kocsis Zoltán. Az ő formátuma szükséges ahhoz, hogy a rendelkezésre álló monumentális együttessel képes legyen (quasi) maradéktalanul megvalósíttatni elképzeléseit – és megfordítva is igaz: monumentális („fajsúlyos”) művekre van szükség, zeneisége megfelelő adekvát kinyilvánításához.
Munkája eredményeképp a főszereplő többnyire a zenekar volt. Megfigyelhettük, hogy egyazon együttes, egyazon műben milyen különböző módon viszonyul a szólistákhoz, akiket kísérnie kell.
Remekeltek az énekegyüttesek. Berlioz zenekara mindent tud; a szerző elképesztő biztonsággal adagolja a hatást. Lehetőséget ad a szólista-rangú szereplésekre (különösen emlékezetes a brácsaszóló), egészen különleges színkombinációt hoz létre a fuvola és 2 piccolo együttesével – és még folytathatnánk a végtelenségig.
A megannyi Faust-feldolgozás sorában érdekes színfoltot jelent…a végkifejlettel a legenda- jelleget (s nem a korábban gazdag eszköztárral feltárt drámaiságot) erősíti.

Fittler Katalin Zenekar – Berlioz: Faust elkárhozása

*********

2010. november 26. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sok karmester nem tud ellenállni a csábításnak és eltúlozza a pátoszt, amitől valahogy nyúlóssá, ragadóssá, dagályossá válnak a dallamok (az ötödikben mindig a diadalt teszik kellemetlenül harsánnyá, ebben a sziruppal bánnak bőkezűen). Mindezen előzmények után számomra reveláció volt a mostani előadás. Kocsis az egész művet könnyedebbre, karcsúbbra vette (helyenként, gyanítom, gyorsabbra is, bár ezt nem tudtam kontrollálni). S mit tesz Isten, kiderült, hogy ez egy klasszikusan arányos, áttetsző szerkezetű, végtelenül finom, mély érzelmekben ugyan gazdag, de nem szentimentális muzsika, teli páratlan ötlettel (gondoljunk csak az 5-ös lüktetésű második tételre). Úgy mondják, a záró lassútételben Csajkovszkij az élettől való búcsúját fogalmazta hangokká [Patetikus szimfónia]. Ez a búcsú azonban akkor igazán megrendítő, ha nincs benne zokogó önsajnálat. –

Kovács Sándor Fidelio 2010. november 26.

*********

 
A sokszor szinte emberfeletti képességekről számot adni akaró orosz zongoristatípus megtestesítője helyett egy elmélyült művészt hallottunk [Denis Kozhukhin], akinek a technika csak eszköz. Érthető módon, perfektül tudott vele együtt működni Kocsis. Többször hallottam rá példát, hogy versenyművek előadásakor Kocsis talán túlságosan is visszafogja zenekarát, hogy ne nyomja el a szólistát. Most egyszerű kísérésnél, vagy még akár egyenrangú partnerségnél is többről, szinte óvó figyelemről volt szó, ennek eredménye is lett a kiegyensúlyozott hangzásarány.

Varga Péter Café Momus – 2010. november 26. ()

******

 
A zenekar nagyszerű volt [Prokofjev: Zongoraverseny – Denis Kozhukhin], az első tétel vége felé a rézfúvósok imponáló hangzása tetszett, a harmadik tétel timpani kezdése, a szarkasztikus humor felvillanása, a jó zárás. A záró tétel ritmikussága, frappáns megoldásai mellett a mélyrezesek fanfárját, a négyhangos kromatikus dallam lehető legváltozatosabban tolmácsolt megjelenéseit, érzelmi töltetének fokozását kell megemlíteni. belül.
Tavaly már hallhattuk ezt a szimfóniát, lehengerlő előadásban, most is nagyszerű volt. Az a plusz érzelmi töltet, mely csak a legjobb koncerteken érezhető, minden tételben áthatotta a művet, de nem úgy, hogy átfordult volna egy-egy rész szentimentálissá vagy – a harmadik tételben – katonai indulóvá. Most is gyönyörű klarinétszólót halottunk, a brácsák egy-egy szakaszt megnyugtatóan fejeztek be. Az első tétel tempója gyorsabb volt a szokásosnál, de ez a zenekar bírta (a vonósokra nehéz feladat hárult), a keringő jellegű 5/4-es második tétel könnyed volt, a harmadik két témája, a zizegő-zakatoló és a masszív menetelő zene hangzásaránya, a hangok hossza, a dinamikai egyensúly nagyszerű kivitelezésben szólalt meg. A záró tétel szívbemarkoló fájdalma előtt nagyobb szünetet kívántam volna, nem volt a lecsengéshez elég idő, az újabb zenei anyagra való felkészülés hiányzott.
Kocsis Zoltán ezen a koncerten is a legmagasabb nívót képviselte zenekarával.

 
Szabó I- Papiruszportál – 2010. november 26.

********

2010. december 23. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
A Nemzeti Filharmonikusok karácsonyi koncertje

Kocsis Zoltán karácsonyi meglepetését hallhattuk. A 47 variációból álló füzér a Kis karácsony, nagy karácsony kezdetű, eredetét tekintve ismeretlen dal(lam)ra írt nagyon humoros, nem mellesleg a zenetörténeti korokon átívelő darab. A Polyphonic organum című, röpke tételen át a kolindákig, korálig, népzenétől műzenéig, középkort idéző megoldásoktól Richard Strauss keringőjén át a wagneri valkűrök lovaglásáig csak úgy sziporkáztak a hosszabb- de inkább rövidebb tételek. A bolgár ritmusok, szlovák, lengyel (mazurka, oberek, kujavják, varsovienne), táncok mellett hallhattunk katonaindulót, nyelvrokonaink zenéjét, a dalidókat idéző, szellemes című Tempo di hallgatót, ismerős dallam- és harmóniafordulatoknak, a klasszikus zenében szokatlan, különleges hangszereknek (cimbalom, havasi kürt, harmonika) örülhetett a lelkes közönség.

Lehotka Ildikó, Papiruszportal – Kocsis Zoltán karácsonyi meglepetése

********

Abban biztosak voltunk, hogy a Haydn tetszeni fog, mégis meglepett az egész produkció szilárdsága, egységessége, érettsége. A jelzőket még sorolhatom, de nehéz pontosan körülírni. Ez már nem a pontosság, vagy az intonáció tisztasága. Nem a helyes tempókról és az egészséges hangzásról szól, hanem mindezekről együtt. Ha tényleg egyetlen szót szabad csak mondani, talán a „kiegyenlített” lenne a legmegfelelőbb. Egyszerűen jó érzés volt.
Húsz éve még élcelődtünk az archaikus rézfúvók, a natúrkürtök és -trombiták hamisságán. Ugyan manapság már inkább fordítva szokott lenni, mégis, a Nemzeti Filharmonikusok rezesei modern hangszereiken is kifogástalanul intonálva, illúziókeltő tömörséggel szóltak.
„Kiskarácsony, nagykarácsony” kezdetű dallamra. Az idézett szerzők és idézett stílusok felsorolásával esetleg azt sugallanám, hogy egyszerű zeneszerzői stílusgyakorlatokat hallunk, de ez a kompozíció ezen messze túlmutatott.
Iróniában és öniróniában gazdag, fergeteges paródia volt. Az orgánumtól a korálon keresztül Járóka Sándorig, Richard Strausstól a jazzbandig. A hangszerelés is virtuóz és nagyvonalú volt, helyenként jócskán túllépve a szimfonikus nagyzenekar megszokott keretein. A nagy mű végül nem csupán az alpesi kürtnek vagy a cimbalomnak adott feladatot, hanem a közönség rekeszizmainak is. Nagyszabású, maradandó alkotás. Nem tudom, milyen formátumban kellene megörökíteni, de örömmel üdvözölném, mondjuk, egy NFZ-évfordulós DVD műsorán.

Dauer Nagy István, Café Momus, Kocsis Zoltán karácsonyi meglepetése

*********

 
2011. január 12. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

 
Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok együttese már a versenymű kíséretét is magas színvonalon látta el, a szimfóniában pedig karmester és zenekara elemében volt. Kocsisról régóta tudjuk, hogy szívügye a Dvořák-életmű, s örömmel vezényli a zeneszerző ismert és kevésbé ismert opuszait, nem csoda, hogy most szinte lubickolt a lehetőségekben. A nyitótételt tágas hangzástér, hangsúlyokban és indulatokban bővelkedő zenélés jellemezte; sűrűn és sötéten zengett a vonóskar, és remek fúvós megmozdulások tanúi voltunk, például a kürtök és a fuvola részéről. A Largo protagonistája, az angolkürt megindítóan személyes tónussal, bensőségesen intonálta az amerikai népzenei ihletésű dallamot. Remeknek éreztem a tételben a nagybőgők pizzicatóit. A scherzo feszes ritmikája és sodrása éppúgy meggyőzött, mint a triószakasz áttetsző, fényes hangzása. Végül a finálé a remekül eltalált színek, témák karakterek valóságos kavalkádját hozta: Kocsis minden új formaelem felé az Egész markáns felmutatása és az aprólékos kidolgozás kettős igényével fordult, eredményként pedig nagyformátumú értelmezés született, amely felmutatta a zene összetettségét, a benne megnyilatkozó sokféle hatással:…
 

Csengery Kristóf Új Zenei Újság – 2011. január 12. (Natalia Gutman -. gordonka)
 

*********

 
A Nemzeti Filharmonikusok előadása remek volt: az I. tétel Adagiójának tömör mélyvonós hangzása, a melléktéma fuvolaszólója, a rezek dús, imponáló tömbjei nagyon jól szóltak. A Legenda feliratú lassú tétel középső, mozgalmas részéből kiemelkedett az első tétel főtéma-idézete. A Scherzo szinte szikrázott, a záró tételben a témák visszaidézésének izgalmas és értő játéka adta azt a pluszt, ami miatt érdemes koncertre járni, a felfedezés, újrafelfedezés örömét hozta meg. Kocsis Zoltántól és a zenekartól pár éve már hallottam a szimfóniát, akkor is, most is kiváló előadásban.

 
Lehotka Ildikó Papiruszportál – 2011. január 12. (Natalia Gutman -. gordonka)

 
*********

 
Kíváncsi voltam, miként mutatkozik meg Kocsis Zoltán újító, reformáló szelleme a szimfóniában. Hisz ez nem az a darab, amiben igazán lehet interpretálni, a szó kevésbé nemes értelmében. Néhány ízléstelen lassítás a fináléban, nagyjából ennyi a megszokott mozgástér. Az első három tétel, amellett, hogy nagyon magabiztosan, érzékenyen szólalt meg, és hatásos volt az első szakasz végi gyorsítás, sok újdonsággal nem szolgált. Nem is kellett. Jó volt, úgy, ahogy volt, és Kocsis ragaszkodása a kijelölt tempókarakterhez a lassú tétel azon szakaszaiban, amelyek hívogatják az előadókat a túlzott sziruposságra, megnyerővé tették számomra a hozzáállás komolyságát.

 
Az igazi durranás a zárótételre maradt, és nem csak azért, mert a cseh mester is ide komponálta a legtöbb robbanótöltetet. Kocsis itt olyan heves tempóval indított (mely egyébként szerencsésen kitartott a tétel végéig), hogy felsóhajtottam: végre valaki, aki érzi ebben a kétségtelenül némiképp himnikus zenében azt a sodrást, amit csak egy fokozattal feljebb kapcsolva, gyorsabbra véve lehet igazán érvényesíteni.

 
Matheika Gábor Café Momus 2011. január 17.

**********

 
2011. február német turné

Komolyzene headbangeléssel

 
A színvonalas est Liszt Ferenc egészen plasztikusra szabott szimfonikus költeményével, a Les Preludes-del kezdődött, melynek befejezését azonban Kocsis Zoltán túl harciasra vette. Az előzékeny Nemzeti Filharmonikusok emellett azért arról is meggyőztek, hogy a pianóhoz is értenek: jó példa erre a második tétel Beethoven 7. szimfóniájából. A gyors tempó, amelyet a karmester először, s némileg váratlanul a fúgánál fékezett meg, a tételt kissé túlhajszolttá tette.Máskülönben Kocsis a szimfóniának gondos és cikornyáktól mentes interpretációját adta, olyan előadást, amely óvakodik a pátosztól, de mégsem veszít az erejéből. A legjobban a Finale sikerült. „A tánc apoteózisa”, ahogy egykor Richard Wagner dicsőítette, valósággá válik. A tétel transzhoz hasonló sodró hatásából az ember nehezen vonja ki magát. S mikor a kürtök a legvégén még rátesznek egy lapáttal, az ember azon kapja magát, hogy headbangel.

 
(Badische Zeitung), 2011.február 14.
 

*********
 

A magyarországi Kocsis Zoltán mesterkoncertje a kölni Philharmonie-ban.

 
A magyar karmester, Kocsis Zoltán tökéletes megtestesítője mindannak, amit egy mindenben jártas, képzett muzsikus jelent. Nem érte be a fényes zongorista-karrierrel, hanem hatáskörét a dirigálásra, a zenetudományra, az oktatásra, a fesztivál-szervezésre és a komponálásra is sikerrel kiterjesztette. A Magyar Nemzeti Filharmonikusok kölni mesterkoncertjén Kocsis ízelítőt adott nem mindennapi képességeiből.

 
Már maga a program is mesteri volt, hiszen Kocsis az ősi ellenségként emlegetett Liszt és Brahms esetében nem az ellentétekre, hanem a hasonlóságokra koncentrált. Mintha hangokba öntött fejlődésregényekről lenne mindkettejüknél szó – Liszt Les Preludes-jében konkrétan, a lélek vándorútjának formájában, míg Brahms Negyedik szimfóniájának esetében elvont módon, a motívumok átalakításának útján.

 
Csodálatos volt, ahogyan Kocsis képeket, jelentéseket és történéseket hívott elő Brahms művéből, amely alapvetően az abszolút zene jegyében fogant. Képeket és jelentéseket, amelyek végül visszautalnak a komponálás művészetére. Ritkán mutatja meg ily világosan valaki, hogy a Brahms-szimfónia chaconne-ja önnön értékén túlmutatóan a mű teljes anyagát is visszaidézi. De Liszt szimfonikus költeményének a náci időkben a Wehrmacht rádiós különkiadásaihoz felhasznált végzetes fanfárja sem kelthetne ennél nyomasztóbb asszociációkat, mutatván: hiába az erőszak, az anyag örök.

 
A zenészek természetesen nemcsak felkészültek voltak, de érdekfeszítően és színesen is játszottak. A budapesti zenekar sötét és meleg alaptónusa ideális az érett romantika nagy műveihez, különösen a tisztán és gazdagon aranyló Brahmshoz. Az első tétel Allegrója precízen kidolgozott szerkezete mellett is énekelhető és élvezetes maradt, az Andante moderato élménysűrűsége székhez szegezte a hallgatót. (GB)
 

GB Kölner Stadt-Anzeiger 2011. február 21. – Lehrreiches zu Brahms und Liszt (Brahms és Liszt, tanulságokkal)
 

**********
 

2011. április 22. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

 
A ragyogó formában játszó zenekar precízen és perfekt módon közvetítette számunkra Ravel kiapadhatatlanul ötletes hangszerelését. S amit a kisebb (bár ütőkkel alaposan kistafírozott) zenekar a versenyműben, ugyanazt valósította meg a teljes szimfonikus zenekar az Ibéria három tételében. Differenciált, gazdag és festői volt a Par le rues et les chemins, ahogy Kocsistól megszoktuk: az eredetiség és kifejezés minden morzsáját felszínre hozva. A legnagyobb élményt, talán az egész koncertét, a Les perfums de la nuit lélegzetelállító szonoritása, a csellók valószinűtlen puhasága, a kitáruló végtelen jelentette; és mámorító volt a Le matin d’un jour de f?te tételben a katedrális harangszavának és a gitár grandiózussá stilizált hangjának örvénylő összeolvadása.

 
A Bolerót Kocsis roppant szilárdságú, tartott és nagy energiákat visszafogó tempóban kezdte- a többiről látszólag már maga a partitúra gondoskodott. A tetőpontig és a robbanásig nyílegyenesen vezető, jól beosztott, de annál ellenállhatatlanabb hatású fokozáshoz azonban elengedhetetlenül szükség volt arra a tudatosságra és koncentrációra is, ami meghatározónak bizonyult ezen az estén.”

 
Malina János, Muzsika 2011. június – 2011. április 22. ( Ingrid Fliter – zongora)

 
**********

 
A Képek [Ravel] című ciklusból kiharapott Ibéria és a Bolero maradt az est második felére. Hogy ismét a kellős közepébe túrjak mondanivalómnak: nem hinném, hogy sokan vannak ma a világon, akik ezt a darabot jobban, hitelesebben, markánsabban meg tudják szólaltatni, mint Kocsis Zoltán. Sem a fények és árnyak kacér játéka, sem a frivol táncritmus fülledt nosztalgiája nem omlik nála a jobb híján "impresszionistának" becézett hangmasszába, nem olvad "pasztell benyomásokat" kergető amorf dünnyögésbe. Itt nincs maszatolás. Egyik tétel nem olyan mint a másik, egyik ütem nem olyan mint a másik, egyik hangszín nem olyan mint a másik. Hanem van saját arca. Hallom az értő, az értelmes tagolást, a kényes egyensúlyt helyreállni, a pregnáns ritmust, a valódi koncepciót. Nem hallgathatom el: kitűnik a sok jó egyéni hangszeres teljesítmény, és nem okoz csalódást az összhang.
(A Bolero szintén igen jó előadás volt, de erről hadd ne kelljen komolyan írnom.)”

 
Balázs Miklós Café Momus 2011. április 26.
 

*********
 

2011. május 24. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

 
A majdnem háromórás mű [Liszt:Szent Erzsébet legendája] gyönyörű, érzelemgazdag előadásban szólalt meg, a Bevezetés nagyon átgondoltan építtetett fel, fokozatosan nyíló hangerővel, mely a kórus belépésével ért a tetőpontra. Üde volt a gyermekkórus éneklése, a kis Erzsébet és Lajos szólója, bár kissé gyorsnak éreztem a tempót, talán Kocsis a természetábrázolást, a halak fickándozását, a mókusok ugrálását akarta így érzékeltetni. A második kép rózsacsodája lélegzetelállító volt, szintén gyönyörűen csordogált a második rész Erzsébet feliratú jelenetének pasztellszíneinek felhője, a klarinét alig hallható leheletnyi pianója Erzsébet halála előtt.

 
A Nemzeti Énekkar nagyszerűen énekelt, a forték lehengerlőek, a pianók tartalmasak voltak, a kórus most is jól érzékeltette a darab tartalmát, talán a keresztes lovagok indulóját és a záró kép tömbjét emelném ki, és az angyalok búcsúztatóját a szép hangszínek miatt. A zenekar egy-két pontatlanságtól eltekintve (a negyedik kép zakatolása) csodálatosan játszott, mindvégig képes volt fenntartani a közönség figyelmét. Sok szép hangszerszóló is hallottunk.

Kocsis Zoltán, az előadás karmestere sokadszor vezényel olyan művet, mely nem a koncertrepertoár megszokott darabjai közül való. A nagyszabású művet úgy vezényelte, hogy nem maradt a hallgatóságban kétség az Erzsébet-legenda minősége felől. „Új csillagot adott a nemes Magyarország” – hangzik el a darabban, Liszt Ferenc is az egyik új csillag, akit lassan felfedezhet a közönség.”
 

Lehotka Ildikó Papiruszportál, 2011. május 24.
 

*********

Az egyszerre művészi és bizarr elegy ugyanakkor egészen biztosan határozott állásfoglalásra készteti az előadót, aki kénytelen dönteni: megkísérli-e összefogni a széttartó zenei elemeket, erőnek erejével olyan drámai kohézióval ruházva fel a darabot, amellyel valójában a legmeggyőzőbb látszat ellenére sem rendelkezik, vagy meghagyja a művet a maga hullámzó fogalmazás- és szerkesztésmódjában. Ami Kocsis Zoltánt illeti, kedden a Bartók-teremben meghagyta, és döntésével aligha volna érdemes vitatkozni………
Az opera csábításának való határozott ellenállás mégis szilárd interpretációs elvnek bizonyult, mivel nagyszerűen engedte érvényesülni Liszt személyes vallásosságának gyönyörű zenei megnyilvánulásait. Kocsis rendkívül muzikálisan és puhán, minden felesleges sallangtól mentesen rajzolta meg a meditatív csend hajlékony zenei íveit, míves kamarazenei részleteit, és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar zenészei mindvégig fáradhatatlan figyelemmel követték instrukcióit. Játékuk a Nemzeti Énekkar hangzásával tökéletes egységbe simulva olyan lenyűgözővé varázsolta Erzsébet halálának pillanatát, hogy az ember nem tudott nem sajnálkozni, amiért Liszt szükségesnek ítélte megkomponálni a szent temetését is, egy hosszadalmas, funkcióját tekintve szimfonikus költeménynek is beillő zenekari betét után a kórus kegyes elragadtatása közepette egyenesen a színpadról emelve a mennybe Erzsébetet, nem törődve annak a kockázatával, hogy esetleg csak a zsinórpadlásig jut.”

Rákai Zsuzsanna Élet is Irodalom, 2011. május 27. Liszt: Szent Erzsébet legendája