WORCESTER – A Habsburgok idején Budapest és Bécs kapcsolatát kishúg és idősebb nővér viszonya jellemezte. Az első világháborút lezáró béke azonban kettészakította és más-más útra terelte a két várost.

A Kocsis Zoltán vezényelte Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar csütörtök esti remek hangversenye megidézte az egykori szoros kötelékeket. A kicsiny, viszont annál lelkesebb közönség örömmel nyugtázta, hogy többszörösen is megérte az újabb hóviharral dacolva elvergődni a Mechanics-terembe.

Az est első száma Beethoven István király nyitánya volt, amely mindenképpen találó választás, hiszen a mű az István, a magyarok első jótevője című színjátékhoz készült. A zene ugyan nem tartozik Beethoven legnagyszerűbb művei közé, de Kocsistól és a zenekartól üdítő előadásban hallhattuk.

A mély nyomot nem hagyó nyitány mellett a másik Beethoven-mű, az est zárószámaként elhangzó 3., Eroica szimfónia a legsúlyosabbak közül való. A zeneszerző e művét eredetileg Napóleon dicsőségére írta, mivel azt remélte tőle, hogy a Habsburgok alól felszabadítja Európát.

A mű grandiózus volta és belső feszültségei ebben az előadásban szinte kézzelfoghatóvá váltak. Kocsis külön figyelmet fordított a ritmusra, amely a beethoveni erő kulcsa. Nem sürgette indokolatlanul a zenészeit, de többnyire gyors tempókat választott; a zenészek ugyanakkor igyekeztek a szóló részekben kihasználni minden pillanatot.

A zenekar hangzásának alapját meghatározó erőteljes, áttetsző rézfúvós szólam meggyőzővé tette a belső hangok rezonanciáját. A fafúvósok csodálatosak voltak. A kürtöknek nem okoztak gondot sem a több ütemig kitartott hangok, sem a lenyűgöző futamok, és a szólamvezető oboa ragyogó hangja az utolsó tételben fénysugárként hatolt át a sűrű zenei szöveten.

A világszerte elsősorban zongoristaként ismert Kocsis kettős szerepben, zongoristaként és karmesterként működött közre Liszt 1. zongoraversenyének előadásában. A hangversenytermek e régi kedvence ideális választás volt ebbe a műsorba.

Liszt egy magyar főúr szolgálatában álló tisztviselő gyermeke volt, de németül egész életében jobban beszélt, mint magyarul. Az első világháború előtti bécsi és magyar kultúra szoros összefonódását nála jobban senki sem jelképezhetné.

Kocsis hosszú ideje elkötelezett propagálója honfitársai zeneműveinek, Liszt-felvételei közismertek. Ezen az estén szinte egyszerre irányította pálcájával a kifejezésgazdag zenekari kíséretet és játszotta közben virtuózan a zongoraszólamot. Az előadás irama egyre fokozódott, míg végül a szellemes és játékos Allegro marziale ragyogó fényjátékával ért véget.

A mű igazi pompája és költőisége mégis inkább a lágy Adagio tételben nyilatkozott meg. Kocsisnak még itt is sikerült a zene áradó nosztalgikussága ellenére is pontosan felmutatni Liszt kivételes harmóniai megoldásait és gazdag zongoratextúráit.

Mivel a zenekarhoz oly közel áll Bartók zenéje, külön öröm volt hallani tőlük a zeneszerző egyik kevésbé ismert művéből, a Húsz magyar népdalból ötöt. A dalokat Hajnóczy Júlia szoprán kitűnően adta elő, elkalauzolva hallgatóságát egy ma már aligha fellelhető világba.

Hajnóczy élénk színű és fényes, erőteljes tónusú éneklése megmutatta, hogy az összetett vokális dallamvezetés milyen pontosan tükrözi az eredeti népdal sokrétűségét. Az énekesnő és a zenekar felidézte a közép-európai vidéket, annak minden ellentmondásosságával és aszimmetrikus zenei frazírozásával. Habár a bartóki feldolgozást áthatja az 1920-as évek modernizmusa, a zene népi eredetét is hűen megőrzi.

A Music Worcester Inc. szervezésében létrejött emlékezetes hangverseny így adózott tisztelettel két egybefonódó, mégis egyedülálló zenei kultúrának.

Jennifer Weininger
(Telegram & Gazette)