Méltó fináléja volt a Nemzeti Énekkar jubileumi Verdi-ciklusának – amellyel a testület fennállásának 15. évfordulóját ünnepelte – a Magyarországon még soha el nem hangzott Un giorno di regno megszólaltatása a Zeneakadémia pódiumán (november 22.). A milánói ősbemutatóján (1940) hatalmasat bukott, s azóta is a szerző sikertelen zsengéjének elkönyvelt vígopera valóban nem mérhető össze a nagy Verdi-alkotások fajsúlyával, de hogy előadásra alkalmatlan lenne, az csupán hibás előítélet. Jó három évtizede Gardelli sorra bebizonyította a fiatalkori Verdi-operákról, hogy nagyszerű zenedrámák, így a Nabucco, a Lombardok, az Ernani, az Attila és a Macbeth régóta esedékes feltámadását hazai színpadainkon az á szokványokkal szembeszegülő attakjának köszönhetjük. A Nemzeti Énekkar januárban kezdődött és most záruló ciklusa pedig ragyogó érv arra nézve, hogy ideje továbbhaladni a Gardelli javasolta úton, s felülvizsgálni eddigi, öröklött beidegződéseken alapuló véleményünket: vajon a marginálisnak tartott Verdi-darabok valóban rászolgálnak-e a mellőzésre, vagy csak besorolásuk téves? A két Foscari és a Luisa Miller zajos sikere után most a Pünkösdi királyság meleg fogadtatása is egyértelmű válasz a kérdésre: felvillanyozó élmény tehetséges tolmácsolásban találkozni a száz éve halott Verdi elvétve játszott és alig, vagy egyáltalán nem ismert operapartitúráival. Hálásak lehetünk a Nemzeti Énekkarnak, s szerencsésen megválogatott partnereinek, hogy bevált receptek helyett olyan új ízekkel tették emlékezetessé a „születésnapi tortát”, amelyeket pompás élvezet volt „megkóstolni”. De egy nagy baj azért járt a lakomával – nevezetesen az, hogy farkasétvágyunk támadt tőle a többi, soha nem játszott vagy emberemlékezet óta élőben nem hallott Verdi-zenére. Mert bizony a Giovanna d'Arcótól a Stiffelióig és a Szicíliai vecsernyéig akad még néhány tétel Itália legnagyobb operaköltőjének repertóriumában, amivel legalább a hangversenypódiumon szeretnénk találkozni, ha már színházaink elfeledkeztek is róluk…
A legfájdalmasabb családi veszteségek árnyékában, első felesége és két kisgyermeke elvesztésének friss sebével kényszerült a 27 esztendős fiatalember vígoperát írni a nem éppen remek librettóra, mert szerződése erre kötelezte. Tény, hogy a műfaj zseniális olasz mestereivel, Rossinivel és Donizettivel nem konkurálhat a Pünkösdi királyság, viszont azt sem lehet letagadni, hogy behízelgő motívumaival, hangszerelésének fordulataival megnyeri a közönséget, s az énekeseknek – szólistáknak és kórusnak egyaránt – alkalmat kínál a színes, mutatós szerepekben való érvényesülésre. Pál Tamás – mint az est karmestere és a ciklus művészeti vezetője – formás bevezetőjében a mű születésének körülményeiről informálta a közönséget, majd a nyitánnyal megteremtette azt a művészi atmoszférát, amelyben az előadók felszabadultan lélegezhettek, s a publikum befogadói kapacitása optimálisra tágult. A MÁV Szimfonikusok ismét kitettek magukért, akárcsak a Luisa Miller e hasábokon is recenzeált bemutatóján, s könnyed eleganciával és derűs rugalmassággal helyezkedtek bele a produkció hangulatába. Az első tapsot a hangszeresek kapták a lendületes nyitány után, s Trejer István koncertmesteri kvalitásait lemérhettük mind a feltűnően kiegyensúlyozott vonóshangzáson, mind a szólamok intonációs fegyelmén. A szereposztásban ezúttal is volt változás, de erről most korrekt tájékoztatást kaptunk röplapokon. A külföldről érkezett vendégek favoritjai lettek a produkciónak: a nagyszerűen éneklő, technikailag és hangmatéria tekintetében is nemzetközi tekintélyét igazoló Ionel Pantea, s a húszas évei második felére már jelentős baritonná érett spanyol Alfredo Garcia kiérdemelte a nézőtér elragadtatott tapsait. Meglepett, hogy Timothy Bentch stílusbeli sokoldalúsága milyen feltűnő hangi gazdagodással járt, s kellemes benyomást keltett az ugyancsak fiatal Fellegi Balázs magabiztos muzikalitása is; Mocskonyi Brúnó világos tenorja szépen szólt két apró epizódfeladatban. Különlegessége a partitúrának, hogy két mezzót foglalkoztat: az elragadó Szonda Éva és a természetességével lefegyverző Gémes Katalin egymást felülmúlva brillírozott az izgalmas márkinő és a szerelmes menyasszony mutatós szerepében. Pál Tamás teljesítménye egyszerűen elbűvölt, bár Verditől megmámorosodva (amit magam is megértek) a kelleténél nagyobb dinamikai fokozatot engedélyezett a zenekarnak – a Nemzeti Énekkar viszont ezzel az előadással végleg beigazolta a ciklushoz fűződő várakozást: nem férhet kétség hozzá, hogy minősítetten elsőrangú hivatásos kórusa a magyar zeneéletnek.

Kerényi Mária
(Magyar Nemzet, 2001. november 24.)