Ha előzetesen jön egy tündér, és azt mondja: édes fiam, Budapesten élsz, tudod, hogy semmi sem lehet tökéletes, légy szíves, válassz. Szép legyen az új hangversenyterem, vagy jó legyen az akusztikája. Nem hiszem, hogy akár egyetlen perc gondolkodási időt kértem volna. Legyen csak jó, és majd becsukjuk a szemünket.

A dolog azonban nem ennyire egyszerű. A koncertterem olyan, amilyen, jóindulattal északi típus, a világos színű fáktól, a türkizzöld és nem pont egyforma árnyalatú kárpitoktól. Kevesebb jóindulattal van az egészben valami az elemes bútorok és a Domus áruházak életérzéséből. Az akusztika azonban nagyszerű. Egészen máshogy nagyszerű, mint, mondjuk, a Zeneakadémia, szárazabb, analitikusabb, kegyetlenebb, hiszen minden szólamot külön is lehet hallani, de nagyon élvezetes Mozart kis g-moll szimfóniájának egyszerre hallgatni az egészét és a részleteit, a sistergést, amit ez az őrült szimfónia jelent, és közben mégis azt figyelni, hogy ebben a tébolyban mit húznak a nagybőgősök.

A próbaüzem azt jelenti, hogy bent ülnek a koncerten az akusztikusok, és azt figyelik, mit lehet még javítani a hangzáson. Nem tudom, nekem úgy tűnik, ez így is jó. Amin meg egyébként javítani kellene, azon már úgysem lehet, mert annak idején jóváhagyták a terveket, mostanra fölhúzták a falakat, és akárhogyan is lesz, a ruhatár előtti szűk helyen mindig emberfejekkel fog labdázni a vész, és ha fölkanyarodunk a szép, széles primadonnalépcsőn, a nagyterembe egy sötét, szűk folyosón kell bemenni, ahol az ember azt érzi, puszta kézzel eléri a plafont, és mindenki a lábára lép. Aki azt hitte, hogy az új koncertteremmel véget érnek a zeneakadémiai tolongások, keservesen csalódik. Nálunk a zenéhez lökdösődni kell.

Valószínűleg nem ez a lényeg, hanem maga a zene. Az első hangversenyen a Nemzeti Filharmonikusok játszottak Mozartot. A két g-moll szimfóniát, és közben apróságokat zenekarra és hegedűre, énekhangra, kürtre vagy fuvolára. A kényelmesnél egy gondolattal hosszabb volt a program, de a terem jól vizsgázott. Minden hangszer tisztán és világosan hallatszott, talán Kelemen Barnabás hegedűje lehetett volna hangosabb, de kit érdekel. Kelemen Barnabás igazi, modern szólista: normális, felkészült, rengeteget tud, de a tudás mégsem zavarja játékának spontaneitását, és ami a legfontosabb: az öröm. Kelemen Barnabás szeret hegedülni, és ezt a lelkesedését át tudja adni a közönségnek. A magam részéről pedig szeretem őt nézni is, hallgatni is. Akkor is, amikor a szólói mellett a két szimfóniára beült a zenekarba prímhegedűsnek.

Két szóló jutott a zenekari tagoknak. Az Esz-dúr kürtrondót Gál László játszotta, macilacis kedéllyel, de nagy biztonsággal, a C-dúr andantét a fuvolista Szabó Anita fújta, gyomorideggel súlyosbítva, és mire megnyugodott volna, már véget ért a darab. A legérdekesebb közreműködő Rost Andrea volt. Az ember mélyen elgondolkodott azon, hogy vajon miért énekli ennyire üresen és kifejezéstelenül a gyönyörű „Nehmt meinen Dank”-áriát. Mert amúgy – kell-e mondani – tökéletesen profi énekesnő, erős a hangja, biztosan énekel, és még ízléssel díszítgeti is a dallamot. Minden oka meglenne rá, hogy megnyugodjon, és föltegye magának azt a kérdést, hogy ezt most miért is éneklem el. Mindenesetre én nem jöttem rá, hogy mi lehet a válasz.

Jelentékenyebbre sikerült a zenekar mellett a Kocsis Zoltán zongoraszólójával fölerősített „Ch'io mi scordi di te”-ária, talán azért, mert ebben több a kockázat, nincs az énekesnő alá hömpölygetve a szőnyeg, amin végig kell sétálnia, hiszen Kocsis a zenekarra és a szólóra is kénytelen figyelni. A harmadik ária, a „Bella mia fiamma” még erősebb. Talán Rost Andrea énekesi alkatához is közelebb áll ez a nagy, operai jelenet, talán a mű maga olyan, hogy megszólal és megszólít magától is, csak el kell énekelni.

A koncert vége a nagy g-moll szimfónia. Lendületesen, mindenféle hüppögés és érzékenykedés nélkül, de színesen, elevenen, óriási erővel. Ahogyan az a kottában van, ahogyan annak meg kellene szólalnia. A legelső koncert a Nemzeti Hangversenyteremben. Még nincs graffiti az ülések hátán, mindennek friss szaga van, még újak a falak, még nem telítődtek rossz zenével, hamis hangokkal, hazug muzsikálással. Édes hölgyek és urak, legyenek kedvesek vigyázni rá.

Fáy Miklós
(Népszabadság, 2005. január 11.)