Ha az ember lányának egy full van a kezében, fix, hogy bemondja az „all in”-t, legyen bár lelkes amatőr vagy dörzsölt, vérprofi pókerjátékos.

Hát még ha két ász lapul a harisnyakötő szorításában. A meccs eldőlt: Rance serif kurta „jó éjszakát”-ja zárja az elcsalt kártyacsatát. Végre egymásé lehet a bandita és a hamiskártyás. Szép pár, igen, megérdemlik egymást, s azt is, hogy a naplemente vörösében lovagoljanak tova a kaliforniai prérin, délceg férfikórussal és a pompás zenekarral a nyomukban.

Értem, persze, hogy Puccininek elege lett a hullaszagból, hogy szívfacsaró muzsikákkal kísérve „végzi ki” Manont, Mimit, Toscát, Pillangót, na de hogy pont ők, pont Johnson és Minnie éljék túl a századforduló eme vérfürdőjét, s ne a jó bohémek, az ártatlan Madama Butterfly, vagy a tüzes Tosca? Sokan mondják, talán a szikárabb zenei szövetnek, a gyengébb történetnek és a kevésbé könnyen megjegyezhető betétáriáknak köszönhető a Nyugat lánya a többi Puccini-operához képest kevésbé népszerű volta. Pedig van még egy szempont: Toscát, Mimit és a többieket szívesebben támasztjuk fel estéről estére, hogy a végén ismét a kaszásnak adjuk őket. (S valljuk meg: „önként, kéjjel” tesszük mindezt, hiszen addig se magunkat sajnáljuk.)

A vadnyugati rablóvezért és se-hús-se-hal, kártyacsaló kedvesét már nem szeretjük annyira, főleg hogy ily könnyű lábakon járó és fűszertelen a happy end. Puccini, a nagy vak, ezúttal csak megadott, nem emelt vissza, kegyes maradt hőseihez. Slow play, ma nem rohanunk a halálba. Ezúttal se tőr, se tüdővész, se az Angyalvár meredek foka, csak a bitó éltes kötele az árokparton dolgavégezetlenül, meg pár megfáradt aranybányász, aki indulna már a dolgára. Túléljük mi is, ők is, s mehetünk haza az idő előtt kisült bejglihez.

A Művészetek Palotájában a hétfő esti Nyugat lánya volt a Puccini-év utolsó nagy dobása. Ezúttal nem félig-szcenírozott, hanem kifejezetten koncertszerű előadásban, noha valami oknál fogva színes reflektorokkal és fekete-fehér képet sugárzó projektorokkal próbálták dúsítani a vizuális élményt a rendezők.

És ismét jó nevekkel találkozni a főszereplők között. A címszerepet vállaló Olga Romanko neve például kifejezetten jól cseng, csaknem annyira, mint a hangja. Bár színpadiassága inkább egy vidéki primadonna eszköztárára emlékeztet – különösen egy koncertszerű előadás keretében -, hangjával könnyen eléri a remélt hatást. Hangszíne gyönyörű, orgánuma egészségesen telt, a hangok gömbölyűek és szlávosan lebegők, mégsem túlvibráltak. Technikája kiváló, dinamikája rendkívül gazdag és érett szerepfelfogást közvetít; Romanko Minnie-je a szerep komplikáltabb részleteit is képes megvilágítani.

Különös kontraszt, hogy míg Romanko igyekszik a librettó minden mozzanatát gesztusaiban is megjeleníteni, partnerei többnyire kifejezéstelen tekintettel, egykedvűen néznek a terem fénytelen mélyébe. Alexandru Agache (Jack Rance) mintha már túl lenne vokális fénykorán, hangja ugyan impozáns és csakugyan szól is, ahogyan kell; sötéten, komoran, büszke gőggel, de kevés benne a szépség. (Rance valóban Scarpia-szerű figura, de mégsem ócska gazember.) Agache a három felvonás alatt ugyanazzal a mord tekintettel mered maga elé, mintha csak az est végét várná, játékában kevés az élet, kevés a valódi tartalom.

Ahogyan a Dick Johnsont alakító Lee Yeong-Won sem akar (vagy nem tud) Romanko méltó partnere lenni, sem játékban, sem vokális kultúrában. Az első felvonás produkciója alapján elkószált operett-tenornak gondolnánk, a második rész áriája már meggyőz, hogy hangja csakugyan szép és nemes, bár kissé vékony ehhez a szólamhoz, éneklése pedig pontos, ám centire kiszámított. A hangok a helyükre kerülnek, megcsillan a minimálisan elvárt muzikalitás, a harmadik felvonás áriája is tisztán, választékosan szól, póztalanul, már-már eszköztelenül, ám kevés valódi kifejezéssel, mondjuk ki: unalmasan.

A mellékszereplők tették a dolgukat. Egy urat emelnék ki közülük: Szappanos Tibort, ő vitán felül kifogástalan produkciót hozott kicsiny, de nem jelentéktelen szerepében.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar kíséretét figyelve az az érzésem, a Puccini-év legjobb zenekari megnyilvánulását hallottuk. Hogy erről az olasz vendégkarmester, Carlo Montanaro is tehet, afelől nincs kétségem. A dirigenst kevésbé, a zenekart jól ismerem, ezért inkább nekik adnám a pontokat (meg a perfekt formát hozó férfikarnak). Mert, ugyan Montanaro felkészült mesternek tűnt, jelzéseit nem mindig láttam következetesnek, sokszor hatottak elnagyoltnak, elsietettnek az elképzelései – a szélesen kanyargó mozdulatokat inkább a tekintélyes apparátusnak tudom be. De a ragyogó pianókat, a szépen megformált zenei momentumokat azért nem érdemes elfeledni, még ha ezt a leosztást csak ketten vitték is végig: Romanko és a zenekar, a többiek már a flop után kiszálltak. Hogy ki nyert, mindegy is, Ramerrez úgyis lenyúlta a kasszát. Aztán irány Mexikó.

2008. december 15.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
PUCCINI: A Nyugat lánya
(koncertszerű előadás)
Olga Romanko, Alexandru Agache, Lee Yeong-Won
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vez.: Carlo Montanaro

Balázs Miklós
(Café Momus, 2008. december 17.)