Nagyon szép volt szombaton Debussy Pelléas és Mélisande című operája.
A mű rövid kivonata alapján azt gondolhatnánk, hogy valami kis szerelmi háromszögdarabról van szó amit azért írt a szerző, hogy a kis pásztorjáték bemutatójakor az eladósorban lévő grófkisasszonnyoknak a nagyközönség előtt legyen lehetőségük néhány könycsepp elhullajtásával bemutatni érzékeny lelküket.

Hát kérem, ilyesmiről szó se volt szombat este.
Valami hihetetlen mély drámát hallhatott az, aki az első szünetben nem hagyta ott az előadást és kivárta a III-IV-V felvonást is.

Számomra az volt a dráma csúcspontja, amikor a féltékeny Golaud kisfiát, Yniold-ot arra kényszeríti, hogy meglesse a mostohaanyját. Íjat ígér a gyereknek, az meg tapsikol (a hangjával) és bár már rettenetesen fél, de mondja az apjának, hogy mit lát. Végül persze sírva fakad, mert az őrjöngő férfi túlságosan megszorítja a karját. Valami dermesztő jelenet volt.

A pódiumon ott volt a zenekar és az énekesek. Aki éppen énekelt, az felállt, de semmi mást nem csináltak, csak álltak és énekeltek. A kisfiút egy csinos fiatal lány énekelte, piros blúzban, a férjet egy kis termetű, ősz hajú baritonista, rajta fekete ing volt. De úgy énekeltek, hogy a fényesen kivilágított pódium egyszercsak egy félelmetes, árnyékokkal átszőtt éjszakai parkká alakult ahol egy nagy darab férfi tart a nyakában egy kisfiút, aki a kastély egyetlen világos ablakán bámul befelé és közben hangtalanul sír, csak magának, mert hangosan nem mer.
Voltak még ilyen pillanatok, több is, ajjaj, de mennyi!

Az édes-bús kis háromszögdarabból a fellépő zenészek és énekművészek előadásában a féltékenység és a bizalmatlanság drámája lett. Az apró, de megoldatlan konfliktusok megállíthatatlanul duzzadtak tragédiává. Mindenki, valamennyi szereplő tragédiájává.
Lebilincselő volt hallgatni.

Debussy igen kifejező zenét írt ehhez a történethez. Nem sok művét ismerem és nagyon meglepett, hogy milyen elementáris erővel ábrázolja a természetet. Nála a patak csobog, a barlangban denevérek röpködnek, az éjszakai erdőt félelmetes árnyékokkal szövi át a lombokon átsejlő holdfény. És soha nem süt a nap. Ezt a történetet végig felhős ég és a tenger felől gomolygó sós köd borítja be.

A filharmonikusok és Kocsis remekelt szombaton este. Egy óriási zenekar volt a pódiumon, nem is értem, hogy tudtak ilyen halkan és finoman játszani. Legalább kétszer annyian voltak a muzsikusok mint két hete a Wagner előadásokon, 4 hárfa, nem is tudom mennyi, talán 6 kürt, ugyanannyi gordon, hogy csak megemlítsek néhányat. És ez a rengeteg hangszer olyan pianisszimóban szólt, hogy egy szitakötő röptét hallani lehetett volna. Elképesztő. Nagyon szép volt. Kocsis Zoltán nagyon érzi a termet is, Debussyt is, a zenészeit is.
Azt egyébként megfigyeltem, hogy a múlt heti Wagnerekhez képest a hangvető szárnyak most egész magasan, majdnem a mennyezet alatt voltak és a falakba épített hangdobozokat néhány kivételtől eltekintve becsukták.
A Wagnereken pont fordítva volt, ott a hangvetőszárnyat egész mélyre, a II. emelet szintjére süllyesztették, a hangdobozok pedig nyitva voltak.
Szóval érdekes terem ez a Nemzeti Hangversenyterem, ugyanúgy kell rajta játszani, mint egy hangszeren.

Aki nem volt ott, vagy az első szünetben otthagyta az előadást, sajnálhatja. Sajnos már az elején is sok volt az üres szék, az első szünet után pedig egész megritkult a közönség. Mondjuk, aki maradt, az nem bánta meg, mert gyönyörű este volt.
Ebből azt a tanulságot érdemes levonni, hogy egy 4 órás, 5 felvonásos operát talán mégis érdemes egy kissé szcenirozva előadni. Debussy zenéje bizony szép, de nehéz, és a befogadásához sok embernek szüksége van egy kis vizuális segítségre.

Ezen azért érdemes lenne elgondolkodni, mert egy ilyen remekművet -ami ráadásul 44 év óta most először hangzott el itthon- ilyen fantasztikus zenészekkel és énekesekkel kár volt fél ház előtt játszani.

(Brünnhilde blogja, 2007. június 17.)