Párizs. Rue du Faubourg Saint-Honoré. Európa egyik legjobb, frissen felújított hangversenyterme: a híres-neves Salle Pleyel. Az akusztika nem legenda, valóban mesébe illő. Nézőtér dugig, a várakozás, akár a nemzetközi helyzet, már hét óra óta fokozódik. Nyolc óra három perc, a zenekar bevonul.

Szék se nyikorog, sóhaj se rezzen. Mellettem comtesse de „Haute de France”, egy igazi grófnő feszülten figyel. Én pedig, a közönség picinyke pontja, átadom magam a műsorfüzet igéző ígéreteinek. Lisztnek, Brahmsnak, Bartóknak; Kodálynak és a Nemzeti Filharmonikusoknak. Kocsisnak. Úgyis mint zeneszerzőnek, hangszerelőnek, zenei újraértelmezőnek, zongoristának és dirigensnek.

A „nyitány” Liszt elfelejtett keringője, Kocsis által felidézve. Eredetileg zongoramű, különös, intellektualizáló, érzékeny hangszereléssel. Afféle koncertfelütés, akklimatizáció, de magamról még nem feledkezem meg. Ahhoz a másik előjáték, Liszt Goethe-ünnepi indulója kell. Határozott forték, még határozottabb tempók már a kezdetekben. És akkor egyszer csak ugrás a mélybe, a nagy fekete Steinway begurul, s máris a csúcsponton vagyunk: feljajdul a Liszt Esz-dúr zongoraverseny. Pianissimók lenyűgözően expresszíven, a futamok aláhullanak, gyöngyöződnek, peregnek, egy pillanatra úgy tűnik, mintha megállnának, de nem, csak a lélegzet áll meg, a nagy művészkezek simogatják, becézik a billentyűket, művész és hangszere között előkészített, mégis váratlan szerelmi aktus jön létre. A terem kivételesen adja vissza az intenzív dinamikai különbségeket, a kromatika dörgedelmeit, a zenekar és zongora közti drámai párbeszédet. (Mondjon bárki bármit, a budapesti Művészetek Palotája akusztikája a nyomába se léphet.) Kocsis olyan tökéletesen oszlik ketté pianistára és dirigensre, hogy így válik eggyé igazán: dirigál akkor is, amikor játszik, játszik akkor is, amikor dirigál. Minél több a dolga, annál nagyobb az összhang benne. És akkor a gyöngyöző pianissimók és lélekrezegtető forték közepette tetőfokára hág a gyönyör: megszólal a csend. Nem tapintható, nem hallható, csak van, létezik, maga is elcsodálkozik magán és megállít egy pillanatra muzsikust, közönséget, Salle Pleyelt. Kitágít időt és teret. Ami utána történik, tulajdonképpen nem is érdekes. Pedig vannak történések, laza, már-már táncra perdülő Brahmsok, ízes-magyaros Bartókok és eseményekkel teli Galántai táncok Kodálytól; van kiadós vezető anyag a Le Monde-ban és a Libérationban, a zenekart és vezetőjét méltató sorok és a kritikus, már-már szemrehányó kérdés: Miért e műsor? Eme népszerű, finoman szólva nem kifejezetten ínyenceknek való összeállítás? Az ítész szabadkozik, nem a zenekarnak, nem is Kocsisnak akart üzenni, hanem a francia impresszáriónak. Hogy az Isten szerelmére, miért nem mer? Miért nem mer hozni például Bartók-zongoraversenyt? Ám én mindebből a nézőtér előkelő helyén, a 11 hangot átfogó művészkezekre tökéletesen rá-, sőt alálátva mit sem érzékelek: hisz nemcsak a műsor lehet bátor, de a zenekar is, vagy másképp mondva, attól, hogy a program cirkuszi és forog a manézs, az élmény még mehet mélyre. És megy.

Mellettem a grófnő messzire, nagyon messzire réved, 34 évet röpül vissza az időben, térben pusztán néhány kilométert, a Théâtre de la Ville-ben van, 1972-t írunk, Kocsis húszéves, négykezest játszik Ránki Dezsővel. Nézi az ősz hajú, kissé pocakos maestrót, rá se ismer, de az emlék megvan, a hangok a régiek, cikáznak a lelkében le-fel, hamvas szőkeségét, elveszett fiatalságát talán épp az Esz-dúr zongoraverseny futamaiban találja meg.

Ő a fiatalságot, én a mélységet, a párizsi Salle Pleyel a hangos, örömünnepi, boldogító sikert. Más a taps, mint a Zeneakadémián, más, mint a Művészetek Palotájának Bartók termében, más, mint Pesten: ez külföldi taps, francia, de nem a vendégnek, hanem a rajongott ismerősnek járó, véletlenül sem udvarias – rivalgó, szenvedélyes, őszinte. Saint-Honoré, Bartók, Liszt, Kocsis és a grófnő mellettem: fiatalság, álmok, mesék, csendek és mélységek. Egy nemzetközi hírű zenekar egy világhírű zongoraművésszel, találkozó a szerelemmel, randevú az élettel.

Kozár Alexandra – Párizs
(Népszava, 2007. január 22.)