Hozzászokhattunk, hogy az NFZ koncertjei műsorát nagy gondossággal szerkeszti. Szinte mindig tartogat különlegességet vagy a műsor, vagy az előadó, karmester személye. A május 10-i hangverseny is különlegességet ígért, leginkább John Adams Guide to Strange Places című autós utazása kelthette fel az érdeklődést, vagy marasztalta otthon a bérlettulajdonosokat.

Az amerikai szerző darabja két orosz alkotás közé ékelődött, Sztravinszkij eredetileg operának készült, de balettra átdolgozott változata, A csalogány éneke nem egészen egy hete felhangzott a gyönyörű hangversenyteremben, Szergej Prokofjev III. szimfóniája az itthon ritkán hallhatóak közé tartozik (ahogy a Sztravinszkij-mű is).

Igor Sztravinszkij A csalogány éneke című szimfonikus költeménye, melyet Gyagilev tanácsára balettnek szánt, egy madárról szól, aki egy kínai császár udvarába került, ahol az ünnepség alatt mindenkit elkápráztat csodálatos énekével. Azonban megérkezik a japán uralkodó ajándéka is, egy mesterséges madár, a valódi pedig elröpül. A császár betegen fekszik, szörnyű tettei járnak az eszében, amit a megkerült valódi csalogány éneke oszlat el. A hangulatfestés ebben a műben is kifejező, a kezdő zűrzavart maga a zeneszerző a szentpétervári telefonok csengéséhez hasonlította. A csalogányt megszemélyesítő fuvola- és a mesterséges madarat jelképező oboaszóló mindent, a tétovaságot, a szabadságvágyat, a tetszeni akarást teljes mértékben visszaadta. A sürgés-forgás, a kínai induló ünnepélyessége persze a zeneszerző humorát ábrázolja, fricskát kapnak az előkelősködő népek. Sztravinszkij a konvencionális, sztereotip pentaton hangsort használja az induló megjelenítéséhez. A császár bevonulásának teatralitását a rezesek apró, pontosan játszott díszítései tették szinte nevetségessé. A halál ábrázolása nehezen indult, döcögött, a tempónak és az együttjátéknak kellett néhány pillanat az egységes tolmácsolásra. A folytatódó ünnepség hangszerelésének kiemelése a kísérteties ostinatóval a darab egyik legkidolgozottabb része volt. Nagyszerű trombitaszólóval hallhattuk a halász ábrázolását, a réz- és fafúvós hangszerek végig jól játszottak, ahogy a vonósok is.

John Adams zenei utazása nem az első ilyen témájú darab (maga a szerző is többet írt), talán a legismertebb Eötvös Péter Paris-Dakar című műve –  Eötvös Péter és a palackposta, Dzsessz és klasszikus, klasszikus és dzsessz -, de említhetjük Charles Ives IV. szimfóniájának scherzóját is. Az 1947-ben született szerző a repetitív zenéből kölcsönzi stílusát, mely esetünkben nagyzenekari apparátussal, motorikus, de nem monoton energiával tölti meg az Útikalauzt. A holland megrendelésre írt, 2001-ben bemutatott darab nemcsak a minimálzene eszközeivel él, a hangszerelés bruitista elemeket is hordoz, természetfestése izgalmas. A kezdés döcögve indult: a vonósok nem játszottak egyszerre, de a motor hamar felpörgött. A darab felénél leült a zene, ez a zeneszerzői ötlettelenségnek is betudható. A mű nagyon tetszetős, jó, csak hosszú. Túl hamar kifullad, már az elején elmond mindent, lefullad, sokszor érezzük, hogy most kellene befejezni. A maximum hangerő sem hallgatható a végletekig, az állandó basszus (na, nem a barokk) és ütősök szólama nem a komolyzenén nevelkedettek számára volt kitalálva. Adams a sztereó hanghatást is bevetette, két ütős felváltva játszott a színpad két szélén, ezt szintén egyfajta aranymetszésnek gondolhatta az ember. Az biztos, hogy láb nem maradt mozdulatlan, a karmester is valahol elvesztette a pálcáját a nagy utazás alatt. A látványt fokozta az ütősök állandó vándorlása a hangszerek között.
Szergej Prokofjev III., c-moll szimfóniája szintén egy opera nyomán-helyett íródott. Szép pillanatokat már az első tételben kaptunk, a lírai dallamok – Prokofjevtől megszokottan – nem úgy folytatódtak, ahogy a nagykönyvben meg van írva, a triviális hatásokat sem mellőztük a repríz előtt. A szordinált hegedűk mély fekvésben nem szóltak a legszebben. A második tétel szép fuvolaállásaival sajnos kitöltetlen, üres maradt. A scherzo (a szórólapon viharos jelzőt kapott) agitatója hiányzott, a negyedik tétel szocreál filmeket idéző zenéje ismét mosolyt csalt az arcokra.

Nagyon tetszetős a szimfónia, tele ötletekkel, váratlan fordulatokkal, gyakran harsogó zenekarral. Mikhail Agrest vezénylete – bár pontosan dirigált -, a szimfónia lényegét nem tudta visszaadni. A nagy ívű dinamikai történések halk tartományát figyelmen kívül hagyta, az apró megtorpanások, jelzések a lényeges zenei történéseknél szinte nem is léteztek. A pálca nélkül vezénylő karmester talán az Adams-műben talált igazán magára. A csalogány éneke vezénylésének ütései nem voltak egyértelműek, a karmester is csak rebbentette a szárnyait határozatlanul. A zenekar jól játszott, bírták a nyomasztó hangerőt. Különösen nehéz feladata volt a mélyrezeseknek, a kontrafagottnak és az ütősöknek.

Hogy egy jó műsorválasztás sem mindig szerencsés, ellentmondónak gondolhatjuk a megfogalmazást, az most bebizonyosodott. Mindhárom mű egy más, csendesebb környezetben sokkal jobban érvényesülhetett volna, hiszen mindegyik hangszerelése a basszushangszerekre épül. Mit basszus-, kontrabasszushangszerekre! Az ütősapparátus pedig már-már természetesnek számít a mély hangok mellett. A legvadabb persze az amerikai szerző műve, hiszen egy autóutazást (némi tankbeütéssel) szinte csak így lehet hangszerelni. A két orosz darab sem kímélte a fület, bár a műveket könnyebb beilleszteni egy műsorba, mint az Útikalauzt.

Mindenesetre a darabok mindegyike unikum, a fülünk pedig másnapra már kiheverte a zajártalmat.

Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2007. május. 10.
Ferencsik-bérlet 2006-2007

Sztravinszkij: A csalogány éneke (Le Chant du Rossignol)
John Adams: Útikalauz furcsa helyekre (Guide to Strange Places)
Prokofjev: III. (c-moll) szimfónia, op. 44.

Vezényelt: Mikhail Agrest

Lehotka Ildikó
(Papiruszportál, 2007. május 13.)