Ismerik az érzést, amikor nem tudják eldönteni, mit csináljanak egy szabad estén – moziba menjenek, vagy inkább sétáljanak egyet, esetleg mindezek helyett olvasgassanak és vacsorázzanak otthon kényelmesen? Aztán, hogyha az embernek nem sikerül idejében dönteni, rosszabb esetben marad a rohangálás és a lekésett film. Nos, a Nemzeti Filharmonikusok január 11-i hangversenyének programja ezt a helyzetet jutatta eszembe, annak ellenére, hogy mindhárom műsorszám, Bartók Két képe, Haydn Esz-dúr trombitaversenye és Csajkovszkij II. szimfóniája is külön-külön izgalmas, sokféle előadói kihívást jelentő darab. Csakhogy mit keresnek ezek egymás mellett? Mennyiben készíti elő a Bartók mű a trombitaversenyt, vagy fordítva, kívánjuk-e majd a Két kép pasztelles színei, robosztus ritmusai után a virtuózan csillogó, derűs Haydn darabot meghallgatni? Nem inkább olyan ez, mint amikor a vacsora közepén fel kell pattanni az asztaltól, nehogy lekéssük a mozit, aztán a 10 perc késéssel a sötétben nagy nehezen megtalálni helyünket és bekapcsolódni a film történetébe?

A Nemzeti Filharmonikusok és Kocsis Zoltán első idei budapesti hangversenyén megszólaló három mű valóban nem kapcsolódott egymáshoz. De a koncert mégsem igazolta teljes mértékben előzetes félelmeimet, ugyanis Kocsisnak mindhárom darabban sikerült egy-egy önálló világot létrehoznia. Mintha egy rövidfilm után hazafelé sétáltunk volna egy kicsit, s utána még hosszan elüldögélnénk bőséges vacsoránk mellett.

Bartók Két képének Virágzás c. tételében Kocsis megmutathatta hihetetlen érzékét a hangszerelési finomságok megformálása iránt, és persze óriási rutinját a bartóki színek és karakterek kidomborításában. Emellett pedig mindig tökéletesen eltalálta az arányt a részletek és a nagy ívek megrajzolása között. A falu tánca sem vált darabossá, a zenekarból sugárzó energia és a különböző szólamok együttlélegzése pedig valóban emlékezetesé tette ezt a tételt.

A koncertet nyitó Bartók Két kép után hatalmasat ugrottunk, s egy egészen távoli szigeten értünk földet: Haydn Esz-dúr trombitaversenye a semmiből bukkant elő, kifogástalan, sőt lenyűgözően virtuóz előadásban. Velenczei Tamás, a Berlini Filharmonikusok szólótrombitása és a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia tanára derűsen csillogtatta hangszerét, mintha a futamok, és más bravúroskodások, vagy a kromatikával megspékelt lírai dallam – amely a korabeli közönséget olyannyira elkápráztatta Anton Weidinger előadásában – a világ legtermészetesebb dolga lenne. Érdekes belegondolni, hogy ha a mai közönséget így le tudja nyűgözni ez a versenymű, mit érezhettek 1796-ban a hallgatók, akik talán először látták az akkor új billentyűs trombitát, s tapasztalták annak előnyeit.

A szünet után Csajkovszkij II. szimfóniája következett, szélesen áradó dallamaival, nagy tutti felbolydulásaival, meglepő zenekari effektusaival. A Nemzeti Filharmonikusok vonósait igazán csak dicsérni lehet szép és változatos tónusú hangjukért, de a fúvósok is remekeltek. Mégis hiányzott valami ebből az alaposan kidolgozott előadásból. Kocsis Zoltán dirigálásában minden természetesnek tűnt, magától értődőnek. A tempók, a dinamikai változások, a karakterek. Talán éppen a meglepetés hiányzott, az hogy Csajkovszkij romantikus-idealista zenéjét akár eltúlzottan is komolyan vegyék – vagy éppen ellenkezőleg, a cinikus 21. századi ember fülével hallgassák, rájátszva a szélsőségekre.

Mindenesetre Kocsis Zoltánnak végül igaza lett: nem kell mindig titkos zenetörténeti szálakból szőni a koncertműsort. A változatosságért hálásnak mutatkozott a jelen lévő közönség, s minden bizonnyal azok is, akik a koncertet élőben követték az interneten, a classiclive oldalon. Aki pedig nem lehetett jelen, esetleg mert inkább a mozi mellett döntött, még néhány hétig pótolhatja lemaradását.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2008. január 11.

Katona Márta
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2008. január 20., Muzsika, 2008. március)