A Nemzeti Filharmonikus Zenekar két nagyszabású művet játszott április 8-án a Nemzeti Hangversenyteremben, így a hagyományos koncertnyitány elmaradt. Az est Beethoven Esz-dúr zongoraversenyével kezdődött, a szólót egy fiatal argentin hölgy, Ingrid Fliter játszotta. Valóságos energiabomba, a színpadhoz közelebb ülők szerint ráadásul még csinos is.

Beethoven utolsó zongoraversenyéhez fűződő viszonyát a közkeletű hegymászó-filozófiával tudom érzékeltetni: felmászok a hegyre, mert ott van. Átvergődök Beethoven megannyi futamán, trilláján. Minden idegszálamat és izomrostomat megfeszítve forték és fortissimók között kapaszkodok egyre feljebb, legyűröm a partitúraoldalakat, nehogy kárba vesszen a konzervatóriumi alaptáborban eltöltött sok-sok év. Szerencsére az akarat és a győzelem vágya mellett Fliter zongorázásában jelen van a hegy szenvedélyes szeretete is, és nem hagyott kétséget afelől sem, hogy felkészülése lelkiismeretes és állhatatos volt. Így reménye, hogy ne csak hódítson, hanem hogy egyszer egyesüljön a nagy heggyel, nem alaptalan. Egyelőre még nem látja a különbséget az első tétel szakaszai között, számára mindegy, hogy puha, zsombékos talajon jár, vagy függőleges falon mászik, egyként jégcsákánnyal tör utat magának. Csak a lassú tételben adta jelét annak, hogy nem szégyell hosszabb pihenőt tartani és elrévedni a mélység fölött.

A zárótételben az utolsó, mindent eldöntő lépéseket azonban ismét a hódítókra jellemző részvét nélküli lendülettel tette meg. Az utolsó hang után úgy pattant fel székéről, mint aki átszakítja a célszalagot. Öklével a levegőbecsapott, felszakadt egy hangos „megvan”, mintha nem is koncertet, hanem egy olimpiai közvetítést látnánk. Edzője nyakába ugrott, diadalmasan emelték fel kezüket.

Az edző, Gilbert Varga vendégként dirigálta a Nemzeti Filharmonikusokat. Tényleg edzőként viselkedik, Fliter produkcióját ő már csak partvonalról figyeli, a legtöbb, amit tehet, hogy drukkol. Beethoven Esz-dúr zongoraversenyéről amúgy sincs sok mondanivalója. Ötlettelenül, laposan dirigált, de igazságtalan lenne a zenekar szokatlanul gyenge teljesítményét teljes egészében az ő nyakába varrni. A nyekkenő hegedűk, a bizonytalan hangindítások kizárólag a testület dekoncentrációjáról árulkodtak. A kiegyenlítetlen hangzás a finomhangolás elmaradására, a karakterszegény és lomha ritmizálás pedig a karmesteri karizma hiányára hívta fel a figyelmet. E tünetek hátterében tartalmatlan próbát gyanítok.

A második félidő alapján alakult ki az a benyomásom, hogy Gilbert Varga Sosztakovics X. szimfóniájának előadása miatt jött Budapestre, Beethoven zongoraversenyének eljátszása csak egy szerencsétlen árukapcsolás eredménye volt.

A zenekar végre nevéhez és új munkahelyéhez méltón játszott. Gilbert Varga pedig határozottan végigvitte a műről alkotott koncepcióját. Számára Sosztakovics 1953-ban befejezett szimfóniája szimfonikus költemény, melynek vallomásos programja önéletrajzi elemekből építkezik. Az első tétel töprengő, tépelődő kezdőhangjait egy fenyegető démon őrjöngéséig fokozta.

E részlet zenei párhuzamaként állította elénk a gyorsfényképszerű, rövid második tételt, melyről utóbb Sosztakovics azt mondta, hogy ez Sztálin zenei portréja.

Nem kétséges, hogy a mű a Liszt Ferenc-i értelemben vett programszimfónia, melyben egyetlen téma-alakzat, jelen esetben egy kistercet bejáró motívum vonul végig. De ki a hőse ennek a darabnak, vagy ha tetszik: ki e darab Faustja, Mazeppája vagy Hamletje? Erre egyértelmű választ a harmadik tétel végén kapunk, amikor a motívum-csíra egy D-Esz-C-H dallammá lényegül át, mely – nem először az életműben – Dmitrij Sosztakovics nevének zenei átírása. A hőst megvert, megalázott állapotban látjuk, magányát és kiúttalanságát festi a tétel lezárása.

A IV. tétel a felemelkedés, a megváltás reményétől duzzad újra naggyá, a D-Esz-C-H motívum a hős győztes himnuszává válik. A megváltást zenei értelemben egy fiatal nőt vizionáló kürtszignál jelenti be, a Sztálin-díjjal porig alázott Sosztakovics Wagner maszkjában áll előttünk. Eposz Wagner maszkjában – mondaná Kassák Lajos, és igaza lenne. 2005-ben talán hamisan cseng egy ilyen wagnerien heroizáló önéletrajz, de tehet-e erről Sosztakovics? Míg ezen töprengünk, ne feledkezzünk meg valamiről. A zenekar és karmestere derekas munkát végzett, legjobb tudása szerint elénk tette a művet, hogy legyen min töprengeni.

Molnár Szabolcs
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2005. április 16.)