NFZ, Kocsis és a Ránki család

Több különlegességet is tartogatott Klemperer-bérletesei számára a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR a sorozat első koncertjén. A program gerincét az ifjú Mozart ritkán hallható, F-dúr háromzongorás versenyműve (K. 242) alkotta, melyhez KOCSIS ZOLTÁN különleges és igen rokonszenves szólista-triót választott: RÁNKI DEZSŐ és KLUKON EDIT megszokott kettőséhez 13 éves fiuk, RÁNKI FÜLÖP társult. A jelenlévőknek így kifejezetten „autentikus” interpretációban volt részük, hiszen a zeneszerző maga is egy család számára írta koncertjét – igaz, eredetileg egy szülő és két gyermeke, Antonia Lodron grófnő és leányai voltak a zongoristák. Mivel a fiatalabbik lány még nem volt a másik két előadóhoz hasonlóan jól képzett hangszeres, a harmadik zongora szólamát a szerző jóval egyszerűbbre komponálta. Ezt játszotta most Ránki Fülöp, aki így valószínűleg nem tudta igazán megmutatni technikai tudását, ám ennek ellenére – vagy talán éppen ezért -igen kedvező benyomást tett. Hiszen ha virtuóz futamok sorát nem is hallhattuk tőle, alkalmazkodni kész és precíz kamarazenélésben szülei méltó társának bizonyult. A szólista triót családhoz illő összehangoltság, egymásra figyelés és egységes tónus jellemezte. Hangütésüket nem szűnő intimitás, lágyság (sőt olykor óvatosság) határozta meg, így az üde zongoraverseny valamiféle tompa pasztellárnyalatot kapott ezen az estén. A hangszín elsősorban talán a puha frazeálásnak volt köszönhető, illetve annak a törekvésnek, amellyel a felnőtt művészek a zongorák hangerejének egyensúlyát mindig nagy figyelemmel kontrollálták.

Ránkiék mellett még egy zenészcsalád képviseltette magát ezen az estén: a hangverseny másik különlegességét ugyanis Bartók Divertimentójának előadói gárdája jelentette, amelyben a zenekari hangszeresek mellé szólista kiválóságok ültek (a KELEMEN BARNABÁS-KOKAS KATALIN házaspár, illetve PERÉNYI MIKLÓS), hogy a mű koncertáló vonósszólamait megszólaltassák. A vendégek a rájuk jellemző széles gesztusokkal – itt elsősorban a hegedűművészekre gondolok – és szenvedélyes odaadással vitték vállukon a produkciót. Kínálkozik a feltételezés: mindenekelőtt az ő szereplésüknek köszönhető, hogy a tökéletes kivitelezettségen túl izzó és szenvedélyességével a közönséget is megszólító Divertimentót hallhattunk ezen az estén. Mégsem így jellemezném az interpretációt, hiszen Kocsis együttese aligha szorul rá arra, hogy lendületét élénkítsék, vagy precizitását kordában tartsák. Viszont mindkét fél produkcióját dicséri, hogy a koncertáló szólamok zökkenőmentesen olvadtak a hangzásba. Perényiék szerepeltetése mégis több volt, mint érdekesség: hogy az első tétel dacos akkordtömbjei olyan megfellebbezhetetlenül robbantak ki; hogy a második tétel olyan okosan felépített fokozással jutott a csúcsra; vagy hogy a finálé tolmácsolása olyan sokszínűen festette a ritka bartóki derűt – ebben minden bizonnyal nagy szerepe volt intenzív jelenlétüknek.

A koncert második felében aztán teljesen a zenekarra irányult a figyelem. A Nemzeti Filharmonikusok felkészültsége persze nemigen engedi, hogy igazán jelentős színvonalbeli különbség legyen egy koncert két része között. A második rész így már nem tartogatott meglepetést – Beethoven 8. szimfóniája példaszerű előadásban csendült fel. Kocsisék tolmácsolásában a „kis” szimfónia letisztultságot és bölcs könnyedséget sugárzott. A finálé kulminációjára összpontosító, egységes előadással kapcsolatban nem tudtam eldönteni, vajon az első félidő különlegességei miatt tűnt kevésbé színesnek, vagy valóban annak színvonala alatt maradt-e egy árnyalattal. Még ha az utóbbi volna is igaz, talán a kissé visszafogottan tapsoló közönség is egyetért: soha rosszabb „kevésbé sikerült” műsorszámot. (Október 28. –Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Kusz Veronika
(Muzsika, 2008. december)