Amikor a Koncertkalendáriumban megpillantottam a Nemzeti Filharmonikusok április 27-i hangversenyének műsorát, azonnal tudtam, hogy ott a helyem.

A program összeállítása szinte szimbóluma lehetne Kocsis Zoltán zenekar- és közönségnevelő erőfeszítéseinek. Két Stravinsky-mű, amelyek fehér hollónál is ritkább vendégek a hazai pódiumon, egy Ravel- és egy Rachmaninov-opusz, amelyek talán még nem is hangzottak el Budapesten, és Bartók legmostohább sorsú szimfonikus műve: a Négy zenekari darab. Egy ilyen összeállítással persze nem lehet akkora fergeteges sikert aratni, mint a népszerű és unalomig játszott repertoárdarabokkal, melyek hallatán a közönség tombol, mint az elkényeztetett csecsemő, aki kezébe kapta kedvenc csörgőjét. De a csecsemő fejlődése is gyorsabb, egészségesebb, ha új ingerek érik, s megtanulja ezeket is feldolgozni. Talán divatjamúlt fogalommal élek, amikor kijelentem, hogy kulturális missziónak számít ez a munka, amellyel Kocsis rést üt a hazai koncertélet sok évtizedes konvencióinak és a megcsontosodott konzervativizmusának falán. Persze téved, aki a hallottak alapján úgy véli, hogy ez a hangverseny valamiféle aszketikus tanulási folyamatra és nem élvezetes zenehallgatásra invitálta volna hallgatóit.

Stravinsky harsány tréfáját, az eredetileg jazz-zenekarra írt Scherzo ŕ la Russe-t aligha lehetne az aszkézis vádjával illetni, hiszen vérbő örömzene, amely csípősen vidám nyitányául szolgált az estnek. Kocsis elengedetten és oldottan vezényelte a darabot. Az 1940-es évek Stravinskyjának fanyar stílusához képest éles ellentétet jelent a 10-es évek Bartókjának vallomásosan kitárulkozó hangja. Mindig rejtély volt számomra a Négy zenekari darab mellőzöttsége. A színpadi művek közvetlen közelségében fogant partitúrát a Kékszakállú, a Királyfi és a Mandarin gesztusainak, intonációinak felbukkanásai teszik rendkívül izgalmassá. A Preludio gyönyörű hangszeres színei mindjárt a balett mesevilágába kalauzolnak. A mesteri hangszerelés plasztikusan és erőteljesen kelt életre ezen az estén, s az is eszembe jutott, milyen kár, hogy manapság aligha születhet meg egy újabb összkiadás Bartók-műveinek felvételeiből, hiszen a kiváló diszpozícióban játszó Nemzeti Filharmonikusok Kocsis irányítása alatt számos referencia-értékű előadást teremthetnének.

A Scherzo szemléletesen példázza, hogyan alakult át a „démoni” zenei megfogalmazása Bartók-műhelyében a Fából faragott királyfitól a Mandarinig. Kocsis karmesteri jelenlétét e tételben (s talán a gyászindulóban is) a kívánatosnál tartózkodóbbnak éreztem, mivel lemondott néhány jellegzetes téma erőteljesebb kidomborításától. Mintha csak úgy érezte volna, ez a zene jótáll önmagáért, s nem szorul retusokra. Ugyanez a tartózkodó magatartás viszont teljesen helyénvalónak tűnt a fátyolos szépségű Intermezzóban, melynek tempóját is a szokásosnál kissé gyorsabbra vette Kocsis, aki egy percre sem engedett az elérzékenyülés, az érzelgősség csábításának.

Ravel 1903-ból származó zenekari dalciklusa, a Seherezádé nagyon hasonló helyet foglal el a szerző életművében, mint a Négy zenekari darab a Bartókéban. Az egyéni hang és az eszköztár már készen áll, de a létrejött kompozíció még nem emelkedik a legreprezentatívabb alkotások magaslatára. A varázslatos hangszerelés is közös vonása Ravel és Bartók partitúrájának. Károlyi Katalin példás francia szövegmondással és a három dal karaktereire érzékenyen énekelt, de hangjának vivőereje sokszor kevésnek bizonyult, noha Kocsis igazán féken tartotta zenekarát. A felső regiszterben a hangképzés sem volt problémátlan, bár ebből a távolabb ülők valószínűleg már semmit sem hallottak.

Kocsis nagy kedvence, Rachmaninov 5 Études-tableaux című művével képviseltette magát a hangversenyen. A ciklus darabjait a 10-es években keletkezett két különböző zongorás sorozat tételeiből válogatta ki a szerző, aki Respighit kérte fel a hangszerelés munkájának elvégzésére. Számomra ez az opusz vált a program legkevésbé magvas részévé, amelyben a mű újdonság-értéke és érdekessége nem párosul a legmagasabb zenei kvalitással. Bár Resphigi bombasztikus hangszerelése pompás zenekari jutalomjátékra teremt lehetőséget, amelyet a közönség nagy tetszéssel fogadott.

Az est zárószámaként Stravinsky Szimfónia három tételben című műve hangzott el, amely az orosz scherzóhoz hasonlóan ugyancsak a 40-es évek terméséhez, a szerző amerikai korszakához tartozik. Nem véletlen, hogy Kocsis ennyire szereti ezt a darabot, hiszen a harapós disszonanciának, a nyers erőnek és a kifinomult szellemességnek az a mesteri egyensúlya, amelyet e partitúra sugároz, igen közel áll saját személyes előadói portréjához. A Nemzeti Filharmonikusok zenekara pompás egyéni teljesítményekkel és nagyszerű összjátékkal tette teljessé a zeneszerző és a karmester nagy találkozását.

Farkas Zoltán
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság)