NEMZETI FILHARMONIKUSOK Máté-passió előadásának szórólapján ez a felirat állt: „SCHIFF ANDRÁS és a művészek kívánságát tolmácsolva, a mű szakrális jellegére való tekintettel megkérjük tisztelt közönségünket, hogy tartózkodjanak a hangos tetszésnyilvánítástól, és sem az első rész után, sem pedig az előadás végén ne tapsoljanak. Megértésüket és együttműködésüket köszönjük.”

Bár Bach életművének legnagyobb szabású darabja valóban kivételes helyet képvisel a szakrális zene történetében, úgy éreztem a fentiek olvastán, mintha Schiff „és a művészek” összekevertek volna két dolgot: a szakrális zenét és a zene szakralitását.

Természetesen világos, hogy Schiff a mű keltette áhítatot kívánta megóvni a taps e világi lármájától, nem értettem azonban, miért kell ehhez a szakralitásra hivatkozni. Schiff „profán” koncertjein – például Beethoven-szonátaestjein – szinte minden alkalommal felszólítás nélkül is megszületik a kívánt néhány másodperc csend. Ráadásul különös a szakrális élmény előírása egy ízig-vérig vallástalan közegben, a Művészetek Palotájában, ahol az embernek fizetnie kell ezért az élményért, és ahol a passiót ugyan nagypénteken adják elő, ám a mű két részét nem a prédikáció, hanem a grépfrútlé és a sajtos perec társaságában eltöltött szünet választja el egymástól. Hogy a zene szent, metaforaként működőképes lehet, és erre éppen a Nemzeti Hangversenyterem építészetileg is utal, amennyiben egy katedrális belső terét idézi meg, de a 19. századi esztétikai nézet, miszerint a művészet afféle valláspótlékként funkcionál, előírásként a gyakorlatba ültetve kissé erőltetettnek hat.

Persze tudható, hogy Schiff a 19. századi nagy polgári tradíció leszármazottjának tartja magát, és ezt nem hazudtolta meg a Nemzeti Filharmonikusokkal, nagy neveket felvonultató, nemzetközi énekesgárdával bemutatott Máté-passió interpretációja sem. Ennek – és nyilván a Filharmonikusok adottságainak – felelt meg a nagy létszámú előadó-apparátus alkalmazása, és bár az énekes szólisták egy része Bach-előadóként is világhírű, a koncert során mintha idomultak volna a közeghez, és elsősorban operai orgánumukat alkalmazták volna.

A historikus előadói gyakorlat eredményei iránt elkötelezett hallgatóként a hatalmas kórusokon megszólaló Bach-passiókkal kapcsolatban eleve fenntartásaim vannak, és nem elsősorban történeti, hanem zenei okok miatt. Mert az talán kevésbé fontos kérdés, hogy Bach idején miként szólaltak meg ezek a művek, az viszont igenis lényeges, hogy egy mai előadás mennyire idomul a zenei anyag kívánalmaihoz. A rendkívül sűrű és hallatlanul virtuóz kórusszólamok ugyanis nem valósíthatók meg egy bizonyos létszámnál nagyobb együttessel: vagy a tempót kell lelassítani, ebben az esetben a tételek karaktere és lendülete vész el, vagy ha a tempót tartja a karmester, akkor a zenei szövet oldódik fel a kórushangzás masszájában. A Máté-passió nyitótételének előadásában ez utóbbi valósult meg: Schiff viszonylag mozgalmas tempót vett, amit a MAGYAR RÁDIÓ GYERMEKKÓRUSÁval kiegészült NEMZETI ÉNEKKAR követett ugyan, ám a zenei anyag finomságai nem szólaltak meg, a hangtömegben legalábbis nem voltak érzékelhetőek, és a hangzás masszajellegét erősítette, hogy a mű által igényelt két kórus nem vált külön a térben, a színpad hátsó részét egyetlen, hatalmas énekkar töltötte ki.

Nemcsak a két kórust, de a Bach által előírt két continuo-csoportot sem kezelte egymástól függetlenül Schiff. Az előtte álló portatív orgonán a recitativók alatt olykor bejátszotta az akkordokat, amikor azonban be kellett intenie a kórust és a zenekart, az utolsó akkord gyakran a végig continuózó GYÖNGYÖSI LEVENTÉ-re maradt. A recitativók kíséretével nem is ez volt a legnagyobb baj, hanem hogy a csellószólamot – egyébként nagyszerűen – játszó PERTORINI REZSŐ, az orgona mellett ülő Gyöngyösi Levente és az Evangélista (vagy a passiótörténet valamelyik másik szereplője) rendkívül messze voltak egymástól, és a távolságot nem tudták mindig áthidalni: az orgona, a cselló és az énekes gyakran nem volt szinkronban egymással. És ugyanez volt a legfőbb probléma az áriák egy részének esetében is – ami megint csak a nagy apparátus következménye -: a kamarazenei anyagot a hatalmas színpadon egymástól távol lévő zenészeknek kellett megszólaltatniuk.
Az énekes szólisták közül az Evangélistát alakító LOTHAR ODINIUS nyújtott igazán maradandó élményt. Minden értelemben kristálytisztán, visszafogottan, de a megfelelő pillanatokban rendkívüli drámaisággal énekelt. A Jézust megszemélyesítő OLIVER WIDMER nevéhez ugyanakkor az előadás talán leggyengébb produkciója fűződik. Magas fekvésű baritonja alkalmatlanná teszi a szerepre: megszólalásai éppen a lényeggel maradtak adósak, annak a jelentőségteljes légkörnek a megteremtésével, amelyet Bach a recitativók vonóskíséretével is hangsúlyoz. Widmer úgy énekelt, mintha egy opera mellékszereplőjét, nem pedig a bibliai szenvedéstörténet központi alakját kellett volna megformálnia.

A nagyszerű szoprán, RUTH ZIESAK ezúttal talán rossz napot fogott ki: néhány kivételtől eltekintve áriáit kissé mereven, a magasabb regiszterben kifejezetten éles hangon énekelte. A varázslatos Erbarme dich áriában pedig mintha más nyelvet beszélt volna, mint a hegedűszólót minden ízében élettelien és színesen játszó KELEMEN BARNABÁS, az első zenekar koncertmestere. Nem nyújtott igazán emlékezeteset sem MONCIA GROOP (alt), sem CARSTEN SÜß (tenor), utóbbi ráadásul az első áriájában (Ich will bei meinem Jesu wachen) nemhogy a concertáló oboával nem volt képes együttműködni, de mintha a zenei anyaggal is problémái lettek volna. Az énekesek közül ROBERT HOLL emelkedett ki a leginkább, aki személyiségének súlyánál fogva és hangi adottságait tekintve is megfelelőbb Jézus lett volna Oliver Widmernél. A basszusáriákat lenyűgöző intenzitással és mély zeneiséggel adta elő, igaz, hangjának megkopott csillogásán már hallani, hogy pályája vége felé jár.

Hogy a számos kisebb-nagyobb hiányosságtól függetlenül az est végére mégiscsak megszületett az áhított átszellemült légkör, az elsősorban Schiff András szuggesztivitásának és elmélyültségének köszönhető. Aligha van ma a világon a bachi életmű belső összefüggéseinek nála jobb ismerője. A tételek tempójának és karakterének megválasztása az ő esetében mindig az egész mű viszonylatában történik, és összességében talán ez kezeskedett azért, hogy a passiótörténet narratívájának megfelelő nagyszabású zenei ív az apró részletek egyenetlenségei ellenére tökéletesen kirajzolódjék. Schiff olvasatában a Máté-passió nem egyszerűen áriák, kórusok és recitativók drámai sorozata, nem egyszerűen a bibliai történet elbeszélése, hanem egyetlen tömbből kifaragott hatalmas műalkotás, a nyugati zene történetének egyik csúcspontja. (Április 6. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Fazekas Gergely
(Muzsika, 2007. június)