A valóban életre szóló koncertélmények, azt hiszem, soha nem nagy előadóművészekkel, hanem nagy művekkel való találkozások. Amikor az előadás után úgy érezzük: magával a Művel szembesültünk, a maga teljességében, megmásíthatatlanságában és igazságában; a Művel, amelyet mostantól jobban értünk, tisztábban látunk, mint korábban.

Nekem legalábbis efféle gondolataim támadtak a Budapesti Zenei Hetek nyitóhangversenye után, amelyen Bartók Béla 2. zongoraversenyével találkozhattam. Ezen az estén ugyanis – a látszat ellenére – nem RÁNKI DEZSŐ, nem is a nagy fekete Steinway, nem a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR, és nem az őket irányító KOCSIS ZOLTÁN foglalta el a pódiumot, hanem Bartók magával ragadó, villódzó, élő muzsikája. Ami persze – paradox módon – nem valósulhatott volna meg, ha a fent nevezettek nem lettek volna teljes testi és lelki valójukban mégiscsak jelen. Hogy miben áll műnek és előadójának ez a csodálatos azonosulása és eggyé válása, hosszan lehetne elemezni, bár a titkot, úgy sejtem, végül nem tudnánk megfejteni.

Hosszú elemzés helyett néhány észrevételt szeretnék csak tenni. Legelsősorban azt, hogy Ránki Dezső száz százalékig bízik Bartókban és művében. Hozzáállása a zongorista-zeneszerzőéhez hasonló, aki tisztában van alkotása értékével, s tudja: a pódiumon az az egyetlen feladata, hogy tisztán, plasztikusan eljátssza a művet, amely mindenfajta előadói hozzátétel, bravúr, látványosság nélkül, önmagában megállja a helyét, és képes hatni a közönségre. Ebből a bizalomból fakad Ránki játékának (előadói személyiségével egyébként is harmonizáló) szinte aszketikus befelé fordulása, pózmentes fegyelme. S ebből fakad igénye a tökéletes technikai kivitelezésre és a zeneszerzői szándék maradéktalan megvalósítására is. Mindezek a művészi erények azonban nem nyújthatták volna a tökéletesség élményét, ha a Nemzeti Filharmonikusok és vezetőjük nem ugyanilyen fokú igényességgel fordulnak a Bartók-koncert felé. A szólista és zenekar között Kocsis Zoltán akadálytalan, közvetlen kommunikációt teremtett – nem emlékszem, hallottam-e valaha is ilyen pontos együttjátékot ebben a Bartók-opuszban. Ám a ritmikai precizitás csupán az alapját jelentette egy minden ízében kidolgozott és gondosan felépített zenei folyamatnak. Kocsis és Ránki értelmezésében a 2. zongoraverseny egyetlen, töretlen ívű drámai folyamat: állandó magasfeszültség, amely a finálébeli rondótéma utolsó elhangzását megelőző réz-fanfárban és fff nagydobütésben éri el csúcspontját, s amely még a tételek között sem engedélyez másodpercnyi megállást, pihenőt. A fúvós- és ütőkíséretes nyitótétel ff befejezésére így attacca következett a szordinált vonósok pp kvintakkordja, ami a reveláció erejével hatott. Tetszett, hogy a második tétel vonós korálja – miközben nem veszített különös, fojtott atmoszférájából – mindvégig megőrizte tiszta körvonalait, és nem vált elmosódottá. Az áttetszőséget, az áthallhatóságot, a hangzás transzparenciáját – amely rendkívül energikus, mégis oldott játékkal párosult – általában is az egész interpretáció egyik nagy erényének éreztem.

A Bartók-mű előtt, a hangverseny első számaként Kurtág György több mint ötven évvel ezelőtt írt Brácsaverseny-tétele hangzott el. A Nemzeti Filharmonikusok ugyan már ebben is pontosan, fegyelmezetten kísértek, és a szólista, NAGY SÁNDOR is korrekten eljátszotta szólamát, az összhatás mégis meglehetősen szürkének, kevéssé inspiráltnak hatott.

A szünet után megszólaló Cantata profana azután megint jó néhány felfedezni- és rácsodálkoznivalót tartogatott a közönség vájtfülűbb részének. A legszembeötlőbb ezek közül az volt, hogy Kocsis Zoltán – komolyan véve Bartók metronóm-előírásait – a megszokottnál jóval élénkebb tempókat vett, így a darab időtartama mintegy 17 percre zsugorodott össze. (Megjegyzendő, hogy a nyomtatott partitúrában is 16-17 perces Aufführungsdauer áll, míg a szokásos előadások időtartama 20 perc körül mozog.) A mű dimenziói – ahhoz képest, ahogyan a Cantata sokunk emlékeiben él – ezáltal jelentősen lecsökkentek. Ám ami külsőleg talán veszteséget okozott, belső intenzitásban egyértelmű nyereségként jelentkezett. Egyrészt plasztikusabbá vált a szövet (eddig nem hallott fúvós szólamokat vettem például észre), másrészt természetesebbé az anyag lélegzése. A vadászfúga hihetetlenül hatásos (és rendkívül nehéz) az eredeti bartóki tempóban – minden elismerésem a NEMZETI ÉNEKKARÉ (karigazgató: ANTAL MÁTYÁS). FEKETE ATTILA imponáló biztonsággal küzdött meg a tenorszóló magasságaival, és MASSÁNYI VIKTOR is megbízható, színvonalas teljesítményt nyújtott.

Kerékfy Márton
(Muzsika, 2006. november)