Úgy látszik, CLEMENS HAGEN mindig Sosztakovics jegyében érkezik Magyarországra. (…) Most, a NEMZETI FILHARMONIKUSOK meghívásának eleget téve, ismét Sosztakovicsot választotta. (…) Abszolút feddhetetlen technika, fölényes kontroll a hangszínek, dinamikai fokozatok skálája felett, szilárd állóképesség. Ami pedig a zenei olvasatot illeti, Clemens Hagen vonója alatt maradéktalanul kibontakozott a mű sajátos karakter- és hangulatvilága, a dacos-groteszk indulók pattogó ritmusaitól a magányos panaszdallamok tépelődő recitativójáig. Nagy erejű, indulatgazdag előadást hallottunk, amelyben azonban visszaköszönt a két évvel korábbi találkozás hiányérzete is: Clemens Hagen játékát ezúttal sem a spontaneitás jellemezte, inkább a tudatos mérlegelés, a hatáselemek egyensúlya uralkodott benne.
A szláv műsorban a 20. századi versenyművet a cseh és az orosz romantika egy-egy zenekari alkotásával keretezte KOCSIS ZOLTÁN. Hogy vezetésével a Nemzeti Filharmonikusok az utóbbi másfél évben milyen kitűnő együttessé fejlődött, ékesen illusztrálta a műsort nyitó Dvořák-kompozíció, A vadgalamb előadása. Ez a ritkán hallható darab Dvořák zenekari termésének árnyékos oldalán keletkezett: kitűnő előadás szükséges ahhoz, hogy értékeit észrevegye a közönség. Emlékeztetek rá, hogy az e hasábokon legutóbb méltatott Vadgalamb-produkció (Szlovák Filharmónia Zenekara, Leif Segerstam, 2000. szeptember 16., Zeneakadémia) kínosan üres-unalmas, széteső formájú zeneként hatott. Kocsis lelket lehelt a darabba: keze alatt tartalmas, színekben bővelkedő, mindvégig igen pontosan-gondosan részletezett tolmácsolás született, amely a legelőnyösebb oldaláról mutatta fel a dvořáki szimfonikus költeményt.
A szünet után egyetlen kompozíció, Csajkovszkij Manfréd-szimfóniája szólalt meg, a mű formátumához és gesztusrendszeréhez illőn „szélesvásznú”, nagyromantikus előadásban (a hangverseny második részét nem volt módom a helyszínen meghallgatni, beszámolóm alapja hangfelvétel). Telt hangzás, a byroni hős karakterét képviselő súlyos dallamok és éles akcentusok, drámaiság és tragikum jellemezte Kocsis olvasatában a nyitótételt; az alpesi tündért megjelenítő scherzóhoz érve a fúvósok mozgékony, virtuóz játéka keltett figyelmet – a trióban ezt a vonósok hajlékony dallamjátéka egészítette ki. A hegylakók életét ábrázoló Pastorale előadását könnyedség és lágy színvilág uralta, a végső összecsapást felidéző finálé megformálása pedig határozottan tárta fel a programszimfónia komponálásmódjának és hangvételének liszti gyökereit. (Április 7. – Zeneakadémia)

Csengery Kristóf
(Muzsika, 2002. június)