Beérem kevéssel is, és ha mondjuk Báll Dávid jól érezte magát Martonvásáron, miközben az Emperor zongoraversenyt játszotta, akkor lehet, hogy megérte. És megeshet, hogy jól érezte magát, csak nem látszott rajta.

Próbálok nem igazságtalan lenni a fiatal zongoraművésszel, és gyorsan elmondom, hogy az Esz-dúr zongoraverseny a zongoristák túlnyomó többségének ma gondot okozna, mert nehéz darab. Bombasztikus az első tétel, amelyet valahogy mégis ki kell tölteni, formátum kellene hozzá, és most nem tud segíteni Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, mert Martonvásáron ilyen az akusztika: a zongora fedelét felhajtották, csúnyán, mintha kartondobozból szólna a hangszer, de legalább szól, mert a zenekarból ilyenkor már alig lehet hallani valamit. Még a vonósokból valamicskét, de a fafúvók akár a víz partján pecázhattak volna. Valószínűleg nagyon kis befektetéssel sokat lehetne javítani a hangzáson, vagy másik megoldásként jobb zongoristát is lehetne szerződtetni, és akkor majdnem mindegy, hogy van-e oboista vagy nincs. Mert így a dolog a visszájára fordul, nem lehetőséget kap a fiatal művész, hanem belesétál a nyitott késbe, a művel csak bukni tud, nem látványosan, de alaposan, főleg, ha a harmadik tételnek már a puszta eljátszása is gondot okoz.

Igazság szerint azt sem tudom, igazán akarom-e, hogy jobb legyen a hangzás. Szeretem Martonvásárt, szeretem, hogy megbízhatóan jön a vonat, búg a repülő, lyukas a zenekar, mert így is át lehet ismételni az anyagot. És az idén is elfelejtettem, mennyire szép a fák lombja, ahogy alulról világítja meg a leveleket a lemenő nap, és ha az István király nyitányban hallok egy kis hegedűzizegést, amit nem szoktam észrevenni, nekem már öröm, és ha még olyan dögösen pörög a nyitány végén az üstdob, mint most, akkor meg nagyon nagy az öröm, átvészelem érte a zongoraversenyt. Pedig ez mind semmi a 8. szimfóniához képest, ami négy fal között bizonyára óriási szenzáció lett volna.

Így is látni, hogy zenekar és karmester között a kapcsolat szorosabb, egymásnak játszanak, mi csak nézhetjük őket. Így is túllendülünk azon, hogy hiba vagy nem hiba, élő a zene, friss, és mintha magától jönne létre, minden annyira kézenfekvőnek tűnik, mintha mindenki más így csinálná, miközben tudom, hogy nem így szokott megszólalni a darab. Azért azon el kell gondolkodni, hány karmester van ma a világon, aki úgy tud újat mondani erről a szimfóniáról, hogy közben azt érezzük, mégis magát a művet halljuk, és nem azon erőlködik az előadó, hogy érdekesnek és eredetinek tűnjék. De lehet, hogy nem kell elgondolkodni rajta, csak örülni, hogy akárhányan vannak is, egy közülük pont itt vezényel Martonvásáron.

Fáy Miklós
(Népszabadság, 2008. július 22.)