A Zongoraverseny Britten fiatalkori műve: a zeneszerző 1938-ban, 25 éves korában komponálta, s a zongoraszólamot a londoni Queen’s Hallban tartott bemutatón ő maga játszotta. A szokásos, 3 tételes versenymű-formától eltérően ez a darab négy tételes, és mindegyik tétele önálló karaktercímet visel: „Toccata” – „Waltz” – „Impromptu” – „March”. „..szerettem volna kihasználni a zongora különböző adottságait, így hatalmas hangterjedelmét, ütőhangszer-jellegét és a figuratív játékra való alkalmasságát; úgy hogy ez semmiképp sem szimfónia zongorával, hanem inkább virtuóz versenymű zenekari kísérettel.” A szerző leírása pontosan illik rögtön a mű nyitótételére, amelyben a zongora szinte mindvégig ütőhangszerként viselkedik; nem témákat, hanem hosszabb szakaszokon át azonos mozgásformákat, figurációt játszik, s a tétel folyamán a feszültséget nagyrészt az izgalmas ritmika tartja fenn. A szonáta-formájú tétel egyetlen szokatlan mozzanata, hogy a reprizben a zongora főtémája és a zenekari melléktéma egyidejűleg, egymást ellenpontozva jelenik meg. A hosszú és virtuóz kadenciában a zongoraszólam „megszelídül”, gyöngyöző futamokban, harmóniafelbontásokban, trillákban és glissandókban simul ki, s ezzel mintha teljesen más világba lépnénk át: a szólista a kadencia után először játssza el a melléktémát (a tétel egyetlen igazi dallamát), amely eddig kizárólag a zenekarhoz kötődött. A lírai ellágyulásnak rövid, frappáns coda vet véget.
Az erősen stilizált, fátyolozott „Waltz” tétel fájdalmasan groteszk karakterét elemzői összefüggésbe hozzák azzal, hogy a mű az Anschluss (Ausztriának a náci Németország általi bekebelezése) évében született. A tétel sajátos dramaturgiai ívet jár be: pianissimóban, különleges, kamarazenei hangszereléssel kezdődik és háromszoros pianóban ér véget; folyamatosan gyorsuló középső része tulajdonképpen egy nagy rávezetés a fortissimo csúcsponton visszatérő keringő-témára. Az eredeti 3. tétel („Recitativo és ária”) helyett Britten 1945-ben újat komponált, „kizárólag a mű többi részével egykorú anyagok…, illetve az eredeti tételből egy kevés zongora-figuráció felhasználásával”. Az „Impromptu” cím megtévesztő, mert az új tétel valójában variációsorozat: aszimmetrikus, 4+5 ütemes témája, melyet a zongora mutat be, hétszer ismétlődik, mindig más-más hangszerelésben és harmonizálással, a zongora folyamatos figurációjával díszítve; az egyes variációkat hosszabb-rövidebb cadenzák kötik össze. Az ötödik variációban a téma kánonban szólal meg a zongorán, a dinamikai csúcspontot hozó hatodikban pedig izgalmas torlasztásban a trombitákon és a harsonákon. Az utolsó, nosztalgikus hangulatú hetedik variáció már csak töredékesen hozza a témát, s a tétel a szólóhangszer cadenza-szerű, lágy harmóniafelbontásaival ér véget. A szünet nélkül következő finale harsány, rikító fúvós és ütős színei egyszerre komikus és fenyegető hatásúak (itt megint eszünkbe juthat, hogy a mű a közelgő II. világháború árnyékában keletkezett). Az egyetlen rövid, lírai epizódot kivéve mindvégig makacsul jelenlévő indulóritmus még a zongora kadenciájában sem szünetel, ezt a kadenciát ugyanis a szólista a nagydob és a cintányér kíséretével, mindvégig kötött ritmusban játssza. A hosszú és igen hatásos codában az induló-téma félelmetessé növekszik, s a hallgatót többszörösen becsapó záró akkordsor szinte kiprovokálja a hangos ovációt…