A Wellington győzelme, avagy a Vitoria melletti csata alkalmi kompozíció, melyet Beethoven az angol trónörökösnek, a későbbi 

V. György királynak ajánlott. A darab megírására a történelem egyik legnagyobb hadvezérének, Wellington tábornoknak az észak-spanyolországi Vitoriában aratott győzelme szolgáltatott okot. A „címszereplő”, Arthur Wellesley gróf, ír származású tábornok és államférfi, aki később a Brit Királyság külügyminisztere, majd miniszterelnöke is lett, épp a vitoriai csata után kapta meg a Wellington hercege címet. (A vitoriai harcmezőn az angolok a Joseph Bonaparte, Napóleon bátyja által vezetett francia sereget győzték le – Beethoven művét ezért gyakran, tévesen a waterlooi csatával hozzák kapcsolatba, amelyben a Napóleon-ellenes szövetséges csapatokat szintén Wellington irányította.) A Wellington győzelme megírásához az alapötletet Johann Nepomuk Mälzel, többek között a metronom feltalálója, Beethoven barátja adta, aki a darabot egy általa szerkesztett mechanikus hangszerre, apanharmoniconra képzelte el. A zenekari változathoz Beethoven az eredeti kompozíció elé egy bevezetőt és egy csatajelenetet illesztett, és az így kiegészített művet óriási sikerrel mutatta be 1813. december 12-én, a hanaui ütközetben megsebesült osztrák és cseh katonák javára rendezett jótékonysági hangversenyen, azon az estén, amikor a VII. szimfónia ősbemutatója is elhangzott. A zeneszerző a különleges témához különleges hangszerapparátust választott: a zenekarban hat trombita, továbbá tekintélyes létszámú ütős-gárda szerepel, s a hagyományos ütőhangszerek mellett tüzérségi effektusok, ágyú-, illetve puskalövések is felhangzanak.
A művet gyakran emlegetik „Csataszimfónia” címmel – ez az elnevezés azonban megtévesztő, mert valójában nem négytételes, klasszikus szimfóniáról, hanem mintegy 15 perces, kétrészes kompozícióról van szó, amely egészen konkrét programot, cselekményt jelenít meg. Beethoven az első nyomtatott kiadásban részletes szöveges utasításokat is ad az előadásra, a tempókra, a dinamikára, vagy például a jelzőtrombiták, illetve egyes ütőhangszerek elhelyezésére vonatkozóan, s azt is leírja, hogy a zenekar létszáma olyan nagy legyen, amekkora csak lehet, a terem befogadóképességétől függően. A darab kezdetén a pódium egyik oldaláról felhangzik az angol sereg trombitajele, melyet katonadobok vezetnek be, majd az angolok indulója. Ez az induló nem más, mint a „Rule, Britannia” („Uralkodj Britannia”) című brit hazafias dal, melyek a kettéosztott fúvóskar egyik fele játszik, s csak az induló vége felé kapcsolódik be a vonóskar. Ugyanez az eseménysor ismétlődik meg ezután a francia oldalon, ahol az induló funkcióját a korban rendkívül népszerű „Marlboroughs’enva-t-en guerre („Marlborough a csatába megy”) kezdetű francia népdal tölti be. Az ellenséges hadseregek „bemutatkozása” után először a franciák, majd az angolok csatába hívó trombitajelét halljuk, s máris megkezdődik a sokkolóan naturalista módon ábrázolt ütközet – a közönség úgy érezheti, mintha maga is ott lenne a csatamezőn. A Győzelmi szimfónia címet viselő második részben, rövid bevezető után felhangzik a „God save the King”, a győztes angolok himnusza, amelyből majd a mű végén, a codában Beethoven gyors tempójú, briliáns fugatót épít.