I. Allegro ma non troppo II. Andante con moto III. Scherzo. Allegro scherzando IV. Finale. Allegro molto

Dvořák F-dúr szimfóniája majdnem húsz évvel előzte meg a híres %u201CÚjvilág”-ot, de John Claphamnek, Dvořák jeles életrajzírójának kétségtelenül igaza van, amikor azt állítja, hogy az F-dúr műben „egy teljesen új világ tárul elénk”. Az 1870-es években egyre világosabbá vált, hogy Dvořák nemcsak a cseh nemzeti iskola legkiválóbb képviselője, hanem egyben az egyik legjobb fiatal zeneszerző az egész világon.  

A Dvořák-szimfóniákról írott tanulmányában Michael Beckerman, a cseh zene kiváló amerikai specialistája azt írja, hogy az Ötödik „állandóan aláássa önnön stabilitását”. A szimfónia úgy kezdődik, mint valami pasztorális idill: a harmónia sokáig nem változik, és a klarinét nyitódallama a békés szemlélődés hangulatát árasztja. Hamarosan azonban drámai akcentusok jelennek meg; szinkópák borítják fel a ritmus egyensúlyát, és az alaphangnemtől idegen kromatikus vendéghangok „erjesztik” a harmóniát. Az expozíció egy szenvedélyes moll-kitörésben éri el tetőpontját, hogy aztán a kidolgozási részben még tovább fokozódjék a drámai feszültség. A tétel végén a klarinét gyengéd nyitódallama váratlanul erőteljes trombitafanfárrá alakul át.

A második tétel a dumka, e melankolikus-nosztalgikus népdaltípus korai példája Dvořák zenéjében. A merengő a-moll nyitódallamot a csellók mutatják be; a kontrasztáló dúr-téma az oboán és a klarinéton jelenik meg, és nagyszabású fejlesztés kiindulópontjává válik. A nyitódallam később visszatér, de az időközben átélt izgalmak emléke velünk marad: a hangszerelés gazdagabb, mint korábban, és a harmóniák változatosabbak. A tételt záró rövid kóda mindkét téma alkotóelemeit magába foglalja.

A dumká-nak és a rákövetkező scherzónak közös a metruma (3/8); a második tétel fődallamát átvezetőszakasz köti össze a harmadik tétel népi táncával. Beckerman szerint ez a scherzo egyike Dvořák legvidámabb tételeinek, és aligha mondhatunk ellent az amerikai zenetudósnak. A jókedv a triószakaszban is folytatódik, ahol egy könnyedebb hangvételű dallam jelenik meg, mely némileg Schubert nagy C-dúr szimfóniájának analóg szakaszára emlékeztet. A scherzo visszatérését hosszabb átvezetőrész előzi meg, amely a trió dallamanyagának szabad továbbfejlesztésére épül.

A finálé sok tekintetben a szimfónia legmerészebb tétele. Terjedelmes drámai jellegű bevezetése, melyet a csellók és a nagybőgők indítanak, nem az alaphangnemből indul, hanem a második tételben már exponált a-mollból. Csak később érkezünk el F-dúrba, de akkor sem töltünk sok időt ott. A melléktéma hangja nem kevésbé szenvedélyes: itt további távoli hangnemeket keresünk fel, és a kidolgozási részben is csak néhány rövid pillanatra enyhül a feszültség. (Az egyik ilyen pillanat igen emlékezetes: a tempó váratlanul lelassul, és az oboa meg a basszusklarinét lírai párbeszédbe kezd.) A visszatérés ismét szenvedélyes érzelmi kitörést hoz; a mű legvégén aztán mintha helyreállna a béke. Dvořák itt utal az első tétel idillikus indítására, de végül a romantikus emlékeket erőteljes fanfárokkal söpri félre.
 
Amikor – mintegy tíz évvel megírása után – az F-dúr szimfónia megjelent nyomtatásban, Dvořák, akiből időközben nemzetközi hírű zeneszerző lett, a híres német zongoraművésznek és karmesternek, Hans von Bülow-nak ajánlotta művét. Bülow 1887. november 25-én az alábbi sorokkal mondott köszönetet Dvořáknak:

Mélyen tisztelt Mester!

Egy ajánlás Öntől, aki Brahms mellett korunk legáldottabb tehetségű zeneszerzője, nagyobb kitüntetés, mint bármely nagykereszt egy uralkodó kezéből. Mély hálával fogadom el ezt a megtiszteltetést.
  
Őszinte tisztelettel,
  Odaadó híve
  Hans von Bülow