Nem mond ellent a tapasztalatnak, így kétféle éjféli Nap létezik: egy külső s egy belső.

A külsőt sok milliárd ember közül viszonylag kevesen ismerik. A Föld ritkán lakott északi és déli vidékein lehet élni ebben a szinte szembejövő fényben. Sötétség és világosság váltakozása itt eltér a többségünk által megszokottól. E zónák középső tájain fél évig nem kel föl, illetve nem nyugszik le a Nap. Furcsa egyenlet; egy nap egyenlő egy évvel.

A régi görögök hüperboreuszok országaként emlegettek valamit, amit a mai ismeret az északi sarkvidékkel próbál azonosítani. Más, befele fordult ókultúrák után is maradtak emléknyomok, melyek mögött hasonló tartalmat sejthetünk.
Közelítésmódunk a befelefordultság, a belső Nap birodalmába vezető milliárdnyi úthoz. Mindenki ismerhet egyet ezen utak közül, a magáét. Örök Napunk még álomtalan alvásunkban is világol. Nem felejtjük, kik vagyunk. Ébredés után emlékezetünk homályosabb, ám hosszú időt töltve magunkkal mások önzetlen szolgálatában – ami, ha szerencsénk van, a végtelen szeretet által életveszélyes – átváltozunk.

Nagy vízesések mulandó süketséget okozó zúgása, tűzfényesség időleges vakságot hozó ereje, hatalmas szélviharok közepének némasága, a rengő föld nyugalma, miközben saját alkotásaink maguk alá temetnek bennünket, tanítani próbálnak valamire.

Aki nem hallja a kérdést, nem tudja a választ. Az boldog.
Aki hallja a kérdést, tudja a választ. Szenved, majd a pillanatba feledkezik. Ez boldogság.

Dukay Barnabás