Luciano Berio: Rendering („Visszaadás”, 1989) – Franz Schubert vázlatai nyomán

Csak 1978-ban állapították meg a kutatók, hogy egy bizonyos, Schubert életének utolsó heteiből származó vázlatcsoport voltaképpen egy új szimfónia kezdeteit rejti magába. A vázlatok csak egyetlen kottaszisztémát foglalnak el (elvétve kettőt); a harmóniák lejegyzése hiányos, de olykor már hangszerelési utalásokkal is találkozunk. A szimfónia formai lefolyása azonban a háromtételes mű elejétől végéig kiolvasható a vázlatból: világos, hogy Schubert gondolatban már az egész szimfóniát eltervezte .

Két muzikológus-zenész, Peter Gülke és Brian Newbould, külön-külön foglalkozott e „másképpen befejezetlen” Schubert-szimfónia problémáival, és mindegyikük kiadta a maga koncertverzióját. Luciano Berio (1925-2003), a XX. század második felének egyik legnagyobb zeneszerzője, más utat választott: eredeti művet komponált, melybe beépítette Schubert vázlatait, saját zenéjével egészítve ki azokat. 

A partitúra bevezetőjében Berio egy freskó restaurálásához hasonlította eljárását. Schubert műve bizonyos tekintetben valóban emlékeztet egy freskóra, melyet megtépáztak a századok, úgyhogy a művészi üzenetet szinte lehetetlen kisillabizálni. Mintha egy távoli országból érkező rádióadást hallgatnánk, ahol a vétel meg-megszakad és a szöveg fele elvész. Ezt az érzetet adja vissza Berio, amikor Schubert zenéjét időnként egy Schuberttől merőben idegen zenekari közegbe, egyfajta „ködös” zenei szövetbe úsztatja el. Amikor azonban Schubert saját anyagát használja, mindig pontosan ragaszkodik a vázlat szövegéhez, még az egyes témák sorrendjéhez is. 

Schubert meglehetősen különös modulációtervet vázolt fel szimfóniájának első tételében.  Bár, mint minden klasszikus szonátaformában, itt is a domináns hangnem elérése (tehát a jelen esetben a D-dúrból A-dúrba való eljutás), valamint a különböző harmóniai kalandok utáni visszaérkezés a cél, Schubert ezúttal az ellenkező, szubdomináns irányba indul el, nem fel-, hanem lefelé haladván a kvintkör mentén. Az ebből eredő feszültségeket Berio izgatott vonósfigurákkal hangsúlyozta. Az első zenei „köd” pontosan abban a pillanatban jelenik meg, amikor a zene végre eléri az A-dúrt. Ezután ismét Schubert veszi át a szót egy új A-dúr témával, amelyet Berio a csellókra bízott, majd – újabb Berio-közjátékot követően – egy rövid és titokzatos Schubert-passzázs következik: egy, a környezetéből szigetszerűen kiemelkedő, himnikus dallamú Andante epizód, mely a vázlatban „harsonák” megjelöléssel szerepel. Ez a dallam szinte szó szerint idézi Beethoven négy harsonára írott Drei Equale-ját, melyet 1827-ben, Beethoven temetésén játszottak (a fáklyavivők egyike Schubert volt). Schubert a valószínűleg tervezett visszatérést nem írta ki; ezt Berio sem pótolta, így a harsonák után azonnal a tétel Presto codája következik.

 A második tétel elején rövid Berio-bevezetés áll. Schubert témája végtelenül egyszerű, szinte kopár, és minduntalan a skála második fokához tér vissza, hasonlóan „A kintornás” c. dal zongorabevezetéséhez. (Ez a döbbenetes erejű dal Schubert 1827-es dalciklusának, a Téli utazás-nak az utolsó darabja.) Berio szívdobogásszerű vonóskíséretet adott a dallamhoz, melyet hosszabb közjáték követ, cselesztaszólóval. A tétel végén merész modulációkban gazdag, rendkívüli érzékenységű Schubert-melódia áll, majd a visszatérést halljuk, melynek során a „Kintornás”-dallam lassan elhal.  

Amennyire meg lehet ítélni, a harmadik tétel scherzo-jellegű és ellenpontos anyagokat egyaránt tartalmazott volna. A jelen műben a Haydn kontratánc-fináléit idéző főtéma fokozatosan bontakozik ki Berio bevezető „ködéből”. A dallamhoz nem éppen schubertesen hangzó ellenszólamok társulnak, de mire a második témához érünk, már ismét Schubert stílusa dominál. 

Újabb meglepetés vár ránk azonban, tempó- és hangnemváltás formájában. A gyorsabb tempójú új szakasz a kontratánc-dallamra épül, amely a basszusban augmentálva (vagyis kétszeresére nyújtott hangértékekkel) jelenik meg. Ezzel kontrasztál Schubert leghosszabb fugatóinak egyike (élete utolsó hónapjaiban Schubert intenzív ellenponttanulmányokat folytatott). Schubert dallamai Beriónál időnként modern formában jelennek meg, pl. col legno technikával, azaz a húrokat a vonó fájával érintve. A darab befejezése azonban színtiszta Schubert: a mű, mely mindvégig két korszakot, két stílust ütköztetett, végül visszatér a XIX. századi forrásokhoz. Visszatalálni a múlthoz és építeni a jövőt: Berio műve, amely fölöttébb egyéni módon hajtja végre Schubert (részben kimondatlanul maradt) szándékait, mesterien ábrázolja korunk emberének ezt a sajátos, kettős törekvését.