Maurice Ravel Pavane egy infánsnő halálára című zongoraművét 1899-ben, még konzervatóriumi növendékként komponálta, az ősbemutatót Ricardo Vi?es játszotta 1902. április 5-én a Salle Pleyelben. A darab címe több félreértésre is alkalmat adott – volt, aki az „infant”-t (infánsnőt) „enfant”-nak olvasta, s a művet egy halott gyermek emlékére írt zenének hitte, és általánosan elterjedt az a nézet, hogy a Pavane gyászzene. Mindezeket az állításokat maga Ravel cáfolta, hangsúlyozva, hogy egyáltalán nem gyászzenét akart komponálni, hanem csupán a pavane lejtését szerette volna felidézni, a mozdulatokat, ahogyan egy régi hercegnő annak idején táncolhatta. És óvta a zongoristákat a túl lassú tempótól: „az infánsnő halott, nem a pavane”… A sajátos hangzású cím: „Pavane pour une infante défunte” – amelynek pontos magyar fordítása egyébként „Pavane egy elhunyt infánsnő számára” – valószínűleg inkább pajkosan ironikus, s az alliterációt kedvelő Ravel talán az „infante” és a „défunte” szavak egybecsengése miatt választotta. A darab ajánlása Polignac hercegnőnek szól, akinek párizsi szalonja a kortárs francia zeneszerzők (Chabrier, d’Indy, Debussy, Fauré – és az ifjú Ravel) gyakori találkozóhelye volt.

A pavane a 16. század egyik legnépszerűbb, páros ütemű, lassú, méltóságteljes udvari tánca, amely Ravel mellett sok más 19. és 20. századi zeneszerzőt is megihletett, Delibes-től Faurén át Benjamin Brittenig. Ravel Pavane-ja a reneszánsz tánc metruma mellett visszaidézi annak egyszerű formáját is: a régi pavane ugyanis a legtöbbször három azonos hosszúságú részből állt, s mindhárom rész variáltan megismétlődött. Ravel műve ezt a szerkezetet mintha a francia barokk csembalószerzők által igen kedvelt rondeau-formasémával kombinálná:

A B B’ A’ C C’ A’. A darab melodikája és harmóniavilága ugyanakkor a 19-20. század fordulójának francia stílusát tükrözi, s bár elemzői többféle hatást, mindenekelőtt Chabrier, továbbá Satie és Debussy hatását is felismerték benne, ebben a fiatalkori kis remekműben is jelen van már a Ravelre oly jellemző, mesterkéletlen dallamosság, finom líra s a hangszínek iránti különös érzékenység.

            A zongoradarabot a zeneszerző 1910-ben írta át „kis zenekarra”, azaz fafúvókra, kürtökre, hárfára és vonósokra, s ma mindkét változat a legnépszerűbb, legtöbbet játszott művei közé tartozik. A zenekari Pavane kezdetén különleges hangszín-kombináció: pianissimo kürt-dallam és pengetett vonóskíséret idézi meg a régmúlt időket, s a hangszerelés a mű ismétlődő részeiben a variálás egyik legfontosabb eszköze lesz.