Brahms közeli barátja, Anselm Feuerbach festő halála után komponálta meg Friedrich Schiller (1759-1805) gyászódáját, de valószínűleg egyszersmind fiatalon elhalt kollégájának, Hermann Goetz zeneszerzőnek is emléket akart állítani. Goetz maga is megzenésítette Schiller disztichonjait, és Brahms verziója közvetlenül utal a korábbi műre.
„A sors éneké”-hez hasonlóan, a Gyászóda is két kontrasztáló tempót tartalmaz, és az első tempó röviden visszatér a darab végén. De míg a korábbi műben a kontraszt egy békés lassú és egy viharos gyors rész között feszül, a Gyászódában az első tempó lassú, és a második… még lassabb. A két szakaszt összefűzi a nagynóna hangköz, mely az egész műben fontos szerepet játszik. A kontraszt mégis világosan érvényesül, nem csak a D-dúr és Fisz-dúr, e két, viszonylag távoli hangnem világosan hallható szembeállítása révén, hanem a metrum-és textúraváltozáson keresztül is (a 6/4-es nyitómetrum 4/4-re vált, és az imitatív polifónia helyére himnusz-szerű homofónia kerül).
A megkapóan szép oboaszólós bevezetés után a kórus rövid fúgaszakasza következik, amely azonnal megismétlődik variált formában, majd egy harmadik, szabadon imitáló szakaszt hallunk. A szöveg itt híres mitológiai történetekre utal, ahol a szépség és bátorság a halál martalékává vált.
A hangnemváltás utáni második szakaszban a költő „esettanulmányok” helyett általános síkra emelkedik: „az istenek és istennők sírnak”. Feltűnő, hogy az egész Gyászóda dúr hangnemben áll, pedig azt hihetné bárki, hogy a gyászhangulathoz jobban illik a hagyományosan „szomorú”-nak érzett moll. Valójában azonban éppen a dúr fejezi ki a minden tragédiában benne rejlő katarzist: mindnyájunkat felemel, megtisztít és végső soron megnyugtat a halál gondolatával való kibékülés. Brahms mint „A sors éneké”-ben, itt is megváltoztatott egy részletet, amely lehetővé tette számára a pozitív kicsengést: a vers utolsó szavai után, melyek az alvilágot ábrázolják, megismételte az utolsó előtti sort, melynek zárószava herrlich („pompás”).