Eladta Paganini a lelkét az ördögnek? Vagy egyenesen az ördög fia lett volna netán? Bármilyen hihetetlen, a bécsi sajtó részletesen tárgyalta ezeket az eshetőségeket, amikor Paganini az osztrák császárvárosba látogatott. A hegedűművész származásáról szóló mendemondák olyan szívósan tartották magukat, hogy Paganini anyja kénytelen volt nyílt levelet írni az újságoknak, hogy megcáfolja őket. Pontosabban a levelet a fia írta meg, mert a mama valószínűleg analfabéta volt.

De miért kellett Paganininek egyáltalán ilyen képtelen vádak ellen védekeznie? Az 1820-as évek végére nemzetközi hírnévre tett szert, és egész Európa döbbenten figyelte, milyen soha nem hallott mutatványokat produkál hangszerén. A legjobb hivatásos hegedűsök sem hittek a fülüknek, amikor Paganini káprázatos tercfutamait és üveghang-passzázsait hallották. A művésznek még a puszta megjelenése is (magas, sovány férfi, hosszúra növesztett hajjal, göndör barkóval, sápadt arccal és sasorral) sokakban természetfölötti asszociációkat keltett.

Ugyanakkor Paganini kritikusai mindig hangsúlyozták, hogy a művész sokkal több volt merő hegedűakrobatánál. Játéka komoly és mély érzelmeket is kifejezett. Ez nyilvánvaló többek között a h-moll hegedűverseny lassú tételében, melyet a hagyomány szerint egy híres olasz színész ihletett, aki egy darabban a szabadságát sirató rabot alakított. E szívhez szóló imádságot két, hangszeres tűzijátékokkal teli tétel keretezi; zárásként a látványos „La campanella”-t („Harangok”), egy népszerű nápolyi dal feldolgozását halljuk, mely többek között Liszt Ferenc híres zongoraetűdjének ihletője lett.