I. Andantino – Andante assai

II. Scherzo. Vivacissimo

III. Moderato

A D-dúr hegedűverseny háromtételes felépítése követi a klasszikus–romantikus versenyművek szerkezeti elvét, ám a megszokott gyors–lassú–gyors elrendezés helyett Prokofjevnél két aránylag lassú tétel fog közre egy gyorsat: a nyitó Andantino álomszerű légkörét megtöri a gunyoros Scherzo – melynek groteszk hangvétele Prokofjev egész életművét végigkíséri –, hogy aztán a Moderato zárótétel megrázóan expresszív dallamosságával és varázslatos hangszerelésével visszahozza a kezdőtétel nyugalmát. A hegedűverseny Brahmsot idéző nyitótémája, mely a zárótétel végén visszatér, már 1915-ben felmerült Prokofjevben, de a Dosztojevszkij Játékosából írt opera munkája lefoglalta, és a hegedűversenyhez végül csak 1917-ben tudott hozzákezdeni.

A mű bemutatóját eredetileg 1917 novemberére tűzték ki Péterváron, a történelem azonban közbeszólt, s a forradalom hatására távozó Prokofjev magával vitte a kéziratot külföldre. Végül 1923-ban Párizsban került sor a premierre, ám a mű megbukott. Az európai avantgárd legfrissebb hajtásait csócsáló közönség nem tudott mit kezdeni egy ennyire világosan áttekinthető művel. Azoknak is csalódniuk kellett, akik a virtuóz hegedülésben keresték a hőn óhajtott modernség hiányának pótlékát. 1924-ben Szigeti József fedezte fel a művet, és számos alkalommal adta elő a következő néhány évben, amivel jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Prokofjev I. hegedűversenye elfoglalja méltó helyét a zenetörténeti kánonban.