I. Allegro ma non troppo II. Larghetto III. Rondo, Allegro

Beethoven egyetlen hegedűversenye szokatlanul gyorsan, szinte lázas alkotótempóban született 1806. vége felé – bemutatójára közvetlenül karácsony előtt került sor Bécsben, Franz Clement hegedűművész közreműködésével. Három tétele a versenyművek szokásos felépítését mutatja: az első szonátaszerű szerkezet, a második lassú tempójú variációsor egy kantábilis témára és a harmadik lendületes rondó. Mindezek alapján azonban ne gondoljuk, hogy a darab sablonos, vagy elnagyolt volna. A részletek olykor a legkevésbé sem hagyományosak. Talán elég, ha ezúttal csak a kezdőtaktusokra hívjuk fel a figyelmet. Az első ütemben semmi mást nem hallunk, csak az üstdob négy ütését. Az ismételgetett négy mély „d” után hangzik fel a zenekar D-dúr akkordja, s szólal meg egy dallam-féle a hangszereken. Pár taktus múlva ismét a dob következik, ezúttal „a”-hanggal. Majd a hangismétlés ötletét átveszik a vonósok. „Disz” hangot ismételgetnek – ami elképesztő ötlet egy D-dúr hangnemű kompozíció elején, hiszen azonnal „kivezet” az alapul választott tonalitásból. Hasonló merészségek nemhogy Beethoven kortársainak, a sok generációval későbbi komponistáknak sem jutottak eszébe. Bartók írt üstdobszólós kezdetet befejezetlenül maradt Brácsaversenye vázlatlapjára. A Brácsaversenyt a hátrahagyott vázlatokból előadható koncertdarabbá formáló Serly Tibor azonban nem hitt a szemének, felülbírálta Bartók előírását, s inkább vonós-pengetéssé szelídítette a dobütéseket – mert még az 1940-es évtized végén is bizarrnak találta a pusztán ütőhangszeres bevezetés gondolatát.