Liszt Ferenc 1838-ban Marie d’Agoult-val járt Pisában, ahol megtekintették a város híres temetőjét, a Campo Santót. A sírkertet gótikus, befelé nyitott kerengő övezi, melynek külső falán egyetlen ablakot sem nyitottak. Az így kialakított hatalmas, egybefüggő falfelület valósággal kínálja, hogy nagyméretű freskókkal borítsák. A kerengő festői díszítése – melyet Giotto tanítványai kezdtek meg – több mint egy évszázadig tartott. Az egyik legkülönösebb és legizgalmasabb freskó A halál diadala (Trionfo della Morte), melyet 1350 körül festett Francesco Traini. Liszt korában a művet Orcagnának tulajdonították, később felmerült még Lorenzetti és Bonamico Buffalmacco neve is. A kép egyik oldalán elegáns dámákat látunk jóképű lovagok társaságában. Zenét hallgatnak, a lovagok kezében vadászsólymok pihennek, az egyik hölgy éppen egy ölebbel játszik.

A kép másik oldalán egy hasonlóan előkelő társaság lovagol keresztül egy erdőn, de a menet útját váratlanul három koporsó állja el, bennük oszlásnak indult holttetemekkel, melyek a halál diadalára emlékeztetik őket. A lovak fenyegető riadtsággal torpannak meg a halál birodalmának e határmezsgyéjén. A kutyák nyugtalanul szimatolnak a levegőben. Néma iszonyat uralkodik az egész jeleneten, s a szereplők hideglelős borzongásában láthatóvá válik a félelem. Liszt képzeletét már ekkor, 1838-ban megragadta ez a hallatlanul expresszív és borzongató freskó, s azonnal össze is kapcsolta a Dies Irae gregorián dallammal. A kompozíciós alapötlet – a Dies Irae-dallam variációs feldolgozása egy zongoraverseny keretében – már ekkor megszületett, a mű befejezése mégis sokáig váratott magára. Liszt több verziót is készített, végül a kompozíció ősbemutatójára az ötlet megszületése után majd harminc évvel, 1865-ben került sor. A zongoraszólót Hans von Bülow játszotta.