A Háborús requiemet Benjamin Britten Coventry főtemploma, az új Szent Miklós katedrális felszentelése alkalmából komponálta; bemutatója 1962. május 30-án volt. Az eredeti, 14. századi gótikus katedrális és bencés kolostor a II. világháborúban szinte teljesen megsemmisült, romjai a közvetlenül mellettük emelt, modern stílusú új templommal egyedülálló épületegyüttest alkotnak. A réginek és az újnak ez a sajátos egymás mellett élése jellemzi Britten művét is: a halotti mise, illetve a temetési szertartást kísérő responzórium („Liberame”) és antifóna („Inparadisum”) liturgikus latin szövegébe a zeneszerző Wilfred Owen (1893–1918), az  

I. világháborúban elesett angol katonaköltő kilenc versét toldotta be. A kétféle textust a komponista következetesen két különböző hangzási síkon zenésítette meg: a miseszöveget mindig a szoprán szólista és a vegyeskar énekli szimfonikus zenekarialátámasztással, Owen költeményeit pedig a tenor és a bariton, 12 tagú kamarazenekar kíséretével. Időnként egy harmadik sík, egy távoli, misztikus hangzás, a kis orgonával kísért fiúkórus is megjelenik. Mint a szövegválasztás is jelzi, Britten arequiemmel háborúellenes, pacifista meggyőződését fejezte ki – a bemutatóra nem véletlenül tervezték eredetileg egy orosz szoprán (Galina Visnyevszkaja), egy angol tenor (Peter Pears) és egy német bariton (Dietrich Fischer-Dieskau) fellépését (végül Visneyvszkaját, aki nem tudott részt venni az előadásban, Heather Harper helyettesítette). S az sem véletlen, hogy a mű ajánlása a zeneszerző négy olyan barátjának szól, akik közül hárman a II. világháborúban estek el, a negyedik pedig, aki részt vett a normandiai partraszállásban is, 1959-ben öngyilkos lett.
A mű hat nagy részre tagolódik: I. Requiemaeternam (a végén a Kyriével); II. Diesirae; III. Offertorium (“Domine Jesu Christe”); IV. Sanctus (a Benedictussal); V. Agnus Dei; VI. Liberame. A zeneszerző a liturgikus szövegek és az általa válogatott angol nyelvű versek, illetve a szöveg és a zene között a megfelelések és utalások egész hálózatát alakította ki. A Requiemaeternam tétel kezdetén a harangok szólaltatják meg a feszültséget keltő fisz–c (tritonus) hangközt, amely a mű mottójaként újra és újra visszatér majd (paradox módon mindig akkor, amikor a szöveg a nyugalomról, vagy például a mennyei boldogságról szól) – az első angol vers pedig így kezdődik: “Mily harang szól értük, kik mint a barmok hullnak?” A Kyrie („Uram irgalmazz”) misetétel szövegét egészen röviden és egyszerűen zenésíti meg Britten, ám ez a rész mégis igen nagy hangsúlyt kap – egyrészt azért, mert kíséret nélkül, mintegy korálszerűen, nagyon lassú tempóban hangzik fel a vegyeskaron, másrészt, mert ugyanez a zene még kétszer visszatér majd: először az utolsó ítéletet vizionáló, sok részből álló Diesirae (A harag napja) tétel végén, a „PieJesu Domine!” („Kegyes Jézus, kérünk Téged, add meg nekik békességed.”) szövegre, másodszor pedig az egész mű lezárásaként.
Az Offertóriumban a „QuamolimAbrahae” („amelyet egykor Ábahámnak megígértél”) kórusfúga témáját a szerző egy saját, 1952-ben komponált vokális művéből, az Ábrahám és Izsák bibliai történetét feldolgozó II. Canticle-ból veszi, az utána következő Owen-vers (a tenor és a bariton szólista duettje) pedig ugyanennek a történetnek a kifordított változatát beszéli el: Ábrahám végül mégsem a felajánlott juhot áldozza fel, hanem Izsákot és „Európa fiainak felét.” Az Agnus Dei a mű egyetlen olyan tétele, amely nem a liturgikus szöveggel, hanem egy sokkoló hatású Owen-verssel kezdődik: „Ott függ örökre, ahol a bombázott utak elválnak. Ebben a háborúban Ő is vesztett egy testrészt, Tanítványai szétfutottak; S most a Katonák figyelik szavát.” És utána a miseszöveg: „Isten báránya, te elveszed a világ bűneit”… Az utolsó, Liberame tételben megjelenik a mű több korábbi zenei anyaga, s Owen versére itt is megszólal egy tenor–bariton duett, amely hátborzongató látomást tár elénk. Egy katona a holtak birodalmába kerülve szembetalálja magát valakivel, aki végül így mutatkozik be neki: „Megölt ellenséged vagyok, barátom.” A két katona utolsó szava:„Aludjunk hát” („Let us sleep now”). A temetési antifóna szövegével („A paradicsomba vezessenek téged az angyalok”) lép be a fiúkórus, majd bekapcsolódik a vegyeskar, a nagy zenekar és végül a szoprán szólista is – most először szól egyszerre a teljes együttes –, végül a kíséret nélküli kórus visszatérő koráljára hangzanak el a temetési szertartás utolsó szavai: „Requiescant in pace” („Nyugodjanak békében. Amen.”)