Allegro moderato – Andante – Rondo. Allegro ma non troppo

„Nos, meghalni” – felelte 1947-ben a 83 éves Richard Strauss (1864-1949) Londonban egy újságíró kérdésére, hogy milyen tervei vannak a jövőben. Életművét az 1941-es Capriccio című operájával befejezettnek tekintette, s bár írt még néhány – igen jelentős – művet, ezeket puszta „csuklógyakorlatnak” tartotta. A háború alatt visszavonult a társadalmi élettől, Goethét olvasott és Wagner-írásait, s Goethe házának, a drezdai, müncheni, bécsi operának a lerombolása mély kétségbeesésbe taszította. 1945-ös Metamorphosen című, 23 vonós hangszerre írt műve, a zenetörténet talán legszomorúbb darabja, erről a depresszióról szól. Az általa „csuklógyakorlatnak” tekintett késői fúvós-koncertek (II. kürtverseny, Oboaverseny) azonban már újult életerőről tanúskodnak, arról a hihetetlen erős zeneiségről, ami 6 éves korában írt első kompozícióitól 85 éves koráig, az utolsó művekig elkísérte Richard Strausst.

A klarinétra, fagottra és vonószenekarra írt Duett-Concertino terve 1947-es angliai útján merült föl benne. Októberben, a visszaúton néhány ötletet felvázolt, melyek megkapták a mindent eldöntő jelzést, „gute Skizze”, s ezekből a vázlatokból már november végére elkészült a mű. Hangszerelése a barokk concerto grossókat idézi: a vonószenekarból gyakran kiválik az öt szólamvezető, s ilyenkor hét szólista áll szemben a hárfával kiegészített zenekarral. A mű formai felépítése is különös: a klarinétnak főszerepet adó töredékes első tételt szünet nélkül követi a fagottot középpontba állító, befejezetlennek ható második, e két rövid tételt azonban teljes mértékben elhomályosítja a bőbeszédű Rondo, melyben a két szólista egyforma súllyal van jelen. A Duett-Concertino azt a posztromantikus zenei nyelvet használja, melytől Strauss soha nem távolodott el, mert számára a történeti szükségszerűség nem diktálta az atonalitás felé való fordulást. Modernitása abban áll, hogy Wagner zenei nyelvén tagadja azt a filozófiát, mely ezt a zenei nyelvet létrehozta. Zenéje szinte kizárólag valamilyen programból, zenén kívüli jelenségből indul ki, vagy szöveghez kötődik, mégis mindig zene marad, és csak zene. Távol állt tőle a világtól elrugaszkodott romantikus művész ideája, a komponálást mindennapi munkának tekintette, a megélhetés egy formájának. A Duett-Concertino programját eredetileg egy Andersen-mese – a Kiskondás – adta volna, ezt azonban komponálás közben elvetette Strauss, bár a mese egy részlete – ha nyomokban is – az első fagott-belépés környékén felfedezhető: egy herceg feleségül venné a királykisasszonyt, s ezért elszegődik kondásnak a királyi palotába. Világos a hercegnőt megszemélyesítő klarinét ijedtsége a fagott-kondás-herceg megjelenésekor. Az analógia azonban itt megszakad, mert Strauss számára érdektelenné vált a mese ilyenfajta illusztrálása, s a művet pusztán zenei elvek szerint vezeti tovább.

A darab címzettje Hugo Burghauser, a Bécsi Filharmonikusok fagottosa volt, Strauss régi barátja, akit már a komponálás megkezdésekor értesít levélben: „Erősen foglalkoztat egy klarinétra és fagottra írott kettősverseny gondolata, s folyton a te csodálatos hangú játékodra gondolok. Talán érdekelni fog a dolog. Apám mindig azt mondta, hogy Mozart írt a legcsodálatosabban fagottra. De hát minden hangszerre ő írt a legcsodálatosabban, nem igaz?” Strauss, aki szívesen nevezte magát a 20. század Mozartjának, e művével imádott mintaképének nyomdokaiban jár – nem is méltatlanul.