1. Amikor a háborúnak vége lett
2. Szép földünk ékesítsék fák
3. Emlékezés a múltra
4. Az úttörők erdőt ültetnek
5. A komszomolisták élen járnak
6. Séta a jövőben
7. Hálaének

A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának 1948-as zenei határozata Muragyeli A nagy barátság című operájáról, a vezető szovjet zeneszerzők népellenességéről szólva többek között kimondta: „Ez az irány leginkább Sosztakovics, Prokofjev, Hacsaturján, Sebálin, Popov, Mjaszkovszkij stb. műveiben nyert teljes kifejezést, akiknek zenéjében leginkább szembeszöknek a formalisztikus elfajulások, antidemokratikus tendenciák, amelyek idegenek a szovjet nép művészi ízlése számára. Zenéjük jellemző vonása, hogy eltérnek a klasszikus zene alapelveitől, atonalitást, disszonanciát és diszharmóniát vezetve be, mintha ez a „haladást”, az „újítást” jelentené a zenei formák fejlődésében. Tagadják a zenei művek legfontosabb alapjait, mint a melódia, s lelkesednek a zűrzavaros, betegesen ideges társításokért; átváltoztatva e zenét kakofóniává, hangok kaotikus halmazává. Ebből a zenéből árad a bűze Európa és Amerika kortárs, modernista, burzsoá zenéjének, amely a polgári kultúra rothadását, a totális tagadást és a zeneművészet zsákutcáját tükrözi.”

Nem először történt Sosztakovics életében, hogy felülről érkező bírálatban részesült, a szovjet ízlés elárulásának vádjával illették. Korábban, 1936-ban a Kisvárosi Lady Macbeth című operájának erkölcstelensége miatt támadták – a művet egyébként csak idén tavasszal mutatta be a Magyar Állami Operaház. A túlélésre mindkét esetben, 1936-ban és 1948-ban is hasonló stratégiát választott: két Sosztakovics dolgozott tovább. 1937-ben a „hivatalos” Sosztakovics meghangszerelte az Internacionálét, ami 1917 és 1941 között a Szovjetunió himnusza volt. Most, mikor tanári állásából eltávolították, műveit gyakorlatilag feketelistára helyezték és kottáit bezúzták, szintén a behódolást, vagy legalábbis annak teljes látszatát választotta: egy sor Sztálint dicsőítő filmzenét komponált, mint a Berlin eleste, A felejthetetlen 1919-es év vagy a Találkozás az Elbán.

Ekkor született a Dal az erdőkről című héttételes, gyerek- és vegyeskart alkalmazó oratóriuma is, melynek szüzséjében a sztálini természetalakítási programnak, újraerdősítési kampánynak állít emlékművet. Közben pedig, egyfajta ellenállásként, íróasztala számára az illegalitás határát súroló művek sorát (pl. a Hegedűversenyt és „A zsidó népköltészetből” című ciklust)  komponálta.

A Dal az erdőkről szövege, Jevgenyij Dolmatovszkij librettója politikailag tökéletesnek bizonyult (az utolsó tétel Sztálin-utalásait a mű későbbi kiadásaiból kihúzták), s Sosztakovics elnyerte a 100.000 rubellel járó Sztálin-díjat, a megbocsátást. A Dal az erdőkről természetesen nem csak ideológiailag („A békeharc gondolatát fejeztem ki a Találkozás az Elbán, a Berlin eleste kísérőzenéjével, és még inkább a Dal az erdőkről című művemmel” – írja Sosztakovics A békéért és a kultúráért című cikkében), hanem zenéjét tekintve is megfelelt az elvárásoknak.

Az 1948-as határozat, illetve Andrej Zsdanov programadó beszédei és az azok nyomán születő szovjet zenei publicisztikai termékek a kárhoztatott „formalista”, „naturalista”, „kozmopolita” zenei stílussal a klasszikus hagyományokon, a népzenén és az arra épülő vokális műfajokon, valamint a 19. századi nemzeti hagyományokon alapuló, és ily módon „tartalmas”, „realista”, a néppel szerves kapcsolatban álló, a néphez szóló zeneművészet követelményét szegezték szembe.

„Mostantól mindörökre a zenének kifinomultnak, harmonikusnak és dallamosnak kell lennie. Külön figyelmet kívántak szentelni annak, hogy az éneknek legyen szövege, miután a szöveg nélküli zene csak néhány esztéta és individualista perverz ízlését elégítette ki. Végül aztán kihirdették: a párt megmentette a zenét a megsemmisüléstől. Kiderült, hogy Sosztakovics és Prokofjev likvidálni akarták a zenét, de Sztálin és Zsdanov nem engedte” – emlékszik vissza Sosztakovics a Szolomon Volkov szerkesztésében megjelent, egyébként kétes hitelességű Testamentum című kötetben.

A Párt fontos szempontként nevezte meg a programszerűséget is, azaz, hogy a zeneszerzők konkrét programokat ültessenek zenébe, „realista ábrázolással”. Hiszen, miképpen Sosztakovics is kénytelen volt vallani: „Az ilyen zene rendszerint magával ragadja a tömeges hallgatóságot, koncentrálja figyelmét, aktívvá teszi fantáziáját.”

A Dal az erdőkről mindenesetre mintapéldája lehet a határozatban megfogalmazott szovjet zenének: „dallamos”, „szöveges”, „realista”, „a nép számára érthető”. Ahogy Sosztakovics fogalmazta: „Konkrét képei érthetőeknek és közelieknek bizonyultak sok hallgató számára, s élénk visszhangot keltettek az ő megfigyelésükben” – gondtalan úttörők és kiegyensúlyozott felnőttek vidám énekszóval ültetnek facsemetéket, építik országukat, készülnek a háború befejeztével egy szebb jövőre.