Heitor Villa-Lobos 1920 és 1929 között Chôros címmel 14 kompozíciót írt a legkülönfélébb együttesekre, a szólógitártól és szólózongorától a különböző összeállítású kamara-csoportokon át egészen a zenekart és kórust alkalmazó nagy apparátusig. A choro a 19. században, Rio de Janeiróban keletkezett hangszeres műfaj, a városi utcai zene első jellegzetes formája. (Magának a szónak a jelentése sírás, sirató, ám nevével ellentétben a choro gyakran gyors és vidám zene.) A műfaj jellemzői a hangszeres virtuozitás, a mozgalmas ritmika és a különböző hangszerek egymást sajátosan ellenpontozó, improvizatív játéka. Villa-Lobos klasszikus zenei nevelést kapott, de szülővárosának, Riónak utcai zenéje már gyermekkorában elbűvölte, és később nagy hatást tett kompozícióira. Otthon apja csellózni tanította, s ez lett a kedvenc hangszere – ugyanakkor magától megtanult gitározni, s apjának korai halála után (12 éves volt ekkor) egy ideig maga is utcai zenészként kereste a kenyerét. A sokféle elemből összetevődő brazil (falusi és városi) zene mellett azonban igen nagy hatással voltak Villa-Lobos stílusára a klasszikus európai zenetörténet hagyományai, illetve a 20. század első évtizedeinek legmodernebb kortárs törekvései, például Igor Stravinsky kompozíciói is. (1923 és 1930 között Villa-Lobos Párizsban, a kortárs zene egyik európai központjában élt.)
A sorozat 1926-ban, szimfonikus zenekarra és vegyeskarra komponált

10. darabja kiemelkedő mestermű. Alcíme: „Rasga o coraç?o” („Szakadjon meg a szíved”), egy brazil költő, Catulo da Paix?o Cearense szerelmes versére utal, amelynek sorait egy katonazenekari karmester, Anacleto de Medeiros illesztette 1896-ban komponált Iara című szerzeményéhez. (Iara a brazíliai indián mitológia vízi istennője, sellő, szirén). A kórus, amely Villa-Lobos művének csak a második részében szólal meg, nem csak ezt a verset énekli, hanem a de Medeiros dallamát kísérő szólamokban egy értelmetlen, halandzsa-szöveget is, a zene izgalmas ritmusait kiemelve. Ezt a második részt a fagott szólója indítja, annak a rövid motívumnak a hét hangból álló variánsával, amely már a mű első (zenekari) részének is legfőbb tematikus alapanyaga volt. A héthangos motívum ismételgetéséből sajátos ostinato alakul ki, először csak a hangszerek, később a hangszerként kezelt kórus-szólamok részvételével. A vokális szólamok fúgaexpozícióhoz hasonlóan lépnek be egymás után, míg végül a kórushétszólamúvá terebélyesedik. Az ismételgetés során az alapmotívum dallama és hangmagassága is változik (még tükörfordításban is megszólal, eredeti alakjával egyidejűleg), csupán ritmusa marad állandó. Ez előtt a zenei háttér előtt, kétszeres hosszúságú hangértékekben, mintegy cantus firmusként bontakozik ki de Medeiros keserédes moll-dallama, melyet mindig valamelyik szélső szólam (vagy a szoprán illetve alt, vagy a bariton és basszus) énekel. Első hallásra így is nehéz felfedezni a „zakatoló” ritmikájú, sűrű polifon szövetbe ágyazott melódiát és a halandzsa-szöveggel ellenpontozott portugál verset. A mű felvillanyozó hatását erősíti a színpompás hangszerelés (a tekintélyes számú ütőhangszer között több ritka, jellegzetesen brazil instrumentum is megszólal).