I. Allegro vivace II. Andante di molto III. Finale. Allegro vivace

Ez a szimfónia volt az utolsó, melyet Mozart még Salzburgban írt, Bécsbe való költözése előtt, mely életének legfontosabb fordulópontja volt. A 26-éves zeneszerző válaszút előtt állt.  Fejlődését már nagyban akadályozta salzburgi állása a hálátlan Colloredo érsek szolgálatában, és évek óta sikertelenül próbált megszabadulni ettől a szolgálattól. 1780-ban végül megrendelést kapott a müncheni udvari operaháztól az Idomeneo c. opera megírására, mely eddigi életének legnagyobb vállalkozása volt. Bár az opera nem vezetett állandó álláshoz, nagyban hozzájárult Mozart hírnevének növekedéséhez.

A C-dúr szimfónia, mely néhány hónappal az Idomeneo előtt keletkezett, Mozart érett stílusának több vonását előrevetíti. Ez a nyitógesztus évekig kíséri majd a zeneszerzőt: megtaláljuk mind az Idomeneo nyitányában, mind pedig a későbbi „Prágai” és „Jupiter”szimfóniákban, sőt még Mozart utolsó operájának, a halála évében írt La clemenza di Tito-nak a nyitányában is. Nem véletlen, hogy ez a fanfármotívum két operanyitányban is megjelenik: ritmikájával egyértelműen bevonulási indulót sugall.

A szimfónia mindössze háromtételes, hiányzik belőle a menüett. A kézirat tanúsága szerint Mozart eredetileg tervezte egy menüett írását, amely a második tétel helyén állt volna, de végül kitépte a partitúrából, és csak az első 14 ütem maradt meg, amely az első tétel utolsó oldalának hátlapján állt. Nem tudni, miért döntött így a zeneszerző; a háromtételesség még eléggé gyakori volt a kor szimfóniáiban. A menüett újdonságnak számított, amelyet nem minden kritikus fogadott el. Egyesek szerint ez a tétel „megtöri a szimfónia egységét”, oda nem illő táncformát illesztve egy „komoly” mű belsejébe. Mozart még később is használta a háromtételes formát a „Prágai” szimfóniában (1787).

A K. 338-as szimfónia zenei elemei önmagukban véve meglehetősen egyszerűek, de rafinált használatuk révén igen bonyolulttá válnak. A nyitó fanfármotívum egy része azonnal mollban ismétlődik; a második téma, mely szabályos 4+4 ütemes periódussal indul, másodjára teljesen szabálytalanná válik, és a zárlatot újra meg újra különböző bővítmények késleltetik. Új témák gyakran előbb jelennek meg, mintsem az előző téma megfelelően lezárult volna; így a hallgató „a levegőben lóg”; várjuk a szükséges lezárást, de nem tudjuk, meddig kell várnunk.
Természetesen a kadencia végül is megérkezik, de megnyugtató hatását hamarosan új bizonytalanság szünteti meg: egy modulációsorozat a kidolgozási részben, amely majdnem kizárólag a „sötét”, „bés” hangnemi régiókra koncentrál (c-moll, Asz-dúr, f-moll). A visszatérés sem mentes a meglepetésektől: a nyitófanfár alaposan lerövidül, és Mozart azonnal a lírai melléktémára vált. A fanfár azonban codaként visszatér a tétel végén (a moll-bővítménnyel együtt). Szonátaformában írott tételek általában nem úgy fejeződnek be, mint ahogy indultak. Ez a tétel kivétel: a szereplők, akik a mű elején bevonultak, most elhagyják a színt.

A második tétel tempójelzése „Andante di molto” (szabad fordításban: „tempós mozgással”). Mozart láthatóan el akarta kerülni, hogy az előadók túlságosan lassúra vegyék az Andante tempót, ezért az egyik hegedűszólamba még külön beleírta: piů tosto allegretto („sőt Allegretto”). A tétel csak vonósokra íródott, valamint a cselló- és bőgőszólamot erősítő fagottokra. Az első témát a hegedűk játsszák két szólamban, de kíséret nélkül. Később a két hegedűszólam különválik, és csatlakozik hozzájuk a többi vonós. Ez a kétféle írásmód (kíséret nélküli hegedűk és teljes vonóskar) váltakozik mindvégig a tételben.

Az első tételhez hasonlóan a finálé is operai jelenetre látszik utalni. A témák a gyors olasz tarantella-tánc ritmusát követik, és olyan gyorsan váltják egymást, akár egy opera buffa komikus színpadi szituációi. Egy bizonyos jellegzetes harmóniamenet majdnem szó szerint visszatér majd Mozart következő C-dúr szimfóniájának, a „Linzi”-nek utolsó tételében (1783).
Amikor Mozart 1781 tavaszán megérkezett Bécsbe, ez a szimfónia volt legfrissebb reprezentatív műve. Amint apjának írta 1781. április 11-én, „a szimfóniát Bono [Giuseppe Bonno udvari karmester] vezényelte: magnifique volt és nagy sikert aratott. Negyven hegedű játszott, a fúvósok meg voltak kettőzve; tíz brácsa, tíz bőgő, nyolc cselló és hat fagott szólt.” Ez a zenekar a kor viszonyai között óriásinak számított: hat fagott még ma is luxus volna. Ez is mutatja, mennyire változékony volt a zenekar összeállítása, a lehetőségektől és egyéni ízlésektől függően.

Ez az előadás mindenképpen öregbítette Mozart hírét a császárvárosban. Barátokat és pártfogókat hozott neki, és így nem kellett félnie a Colloredo érsekkel való végső leszámolástól, melyre az év májusában került sor Bécsben. A kocka immár el volt vetve: Mozartot szó szerint kirúgta Arco gróf, az érsek egyik udvaronca. A zeneszerző nem tért vissza Salzburgba, hanem Bécsben maradt, mint az első nagy zeneszerzők egyike, aki nem húzott rendszeres fizetést valamely uralkodótól, arisztokratától vagy az egyháztól. Merész kísérlet volt ez, mely változó sikerrel folytatódott Mozart életének hátralevő tíz évében.