„A kis Moli?re-dolog” – így említi Richard Strauss egyik, Hugo von Hofmannstahlhoz írt levelében Moli?re Az úrhatnám polgár (Le bourgeois Gentilhomme) című vígjátékának német adaptációját, amely végül a zeneszerző és a költő leghosszabb ideig tartó és talán legnehezebb közös munkája lett. Moli?re darabja 1670-ben került először színre, Jean-Baptiste Lully zenéjével. Főhőse az újgazdag Monsieur Jourdain, aki minden áron úriember szeretne lenni: zene-, tánc- és vívóleckéket vesz, a megözvegyült Dorim?ne marquise társaságára vágyik, a lányát, Lucile-t pedig a léha ifjú nemeshez, Dorante-hoz akarja feleségül adni. Lucile azonban Cléonte-ot szereti, s jól látja, hogy Dorante csak apja pénzére áhítozik. Cléonte kiterveli, hogy török hercegnek adja ki magát, s így veszi rá Jourdaint, hogy adja hozzá a lányát. Akciója végül sikerrel zárul: egy pazar estély keretében a túl sok alkoholt fogyasztott Jourdain áldását adja a szerelmesekre.
Hofmannstahl és Strauss kisebb-nagyobb megszakításokkal 1911-től 1917-ig foglalkozott ezzel a témával, amelyből végül négy különböző mű született. Az első változatot, egy színdarabot Strauss kísérőzenéjével 1912-ben mutatták be, a címe Ariadne Naxosbanvolt – a Moli?re vígjátékát záró török maskarádé helyére ugyanis egy teljesen más témájú, a tragédia és a komédia elemeit keverő, egyfelvonásos operát illesztettek. A mű nem aratott igazán sikert, és az is hamar kiderült, hogy a prózai színdarab illetve az opera társítása egyazon estén nem szerencsés dolog, és meglehetősen költséges is.Így a szerzőpáros az operához előjátékot írt, s immár Moli?re darabjától teljesen független, önálló műként mutatta be 1916-ban (ez a ma is gyakran hallható Ariadne Naxosban.) Egy évvel később Hofmannstahl, hogy megmentse a kísérőzene többi részét a feledéstől, azt javasolta Straussnak, hogy térjenek vissza az eredeti koncepcióhoz,az opera helyett Moliere-éhez hasonló zárójelenettel. Ez az 1918-ban, Der Bürgerals Edelmann címmel bemutatott változat sem bizonyult azonban életképesnek, s végül 1920-ban Strauss a kísérőzene anyagából egy hasonló című koncertszvitet állított össze, amely hamarosan a hangversenyek kedvelt műsorszáma lett.
A kamarazenei hangszerelésű szvitben mindössze 36 muzsikus játszik(kettőzött fúvóskar, hárfa, zongora, vonós és ütőhangszerek), s a zeneszerző még a vonósok számát is pontosan meghatározta: 6 hegedű, 4 brácsa, 4 cselló és 2 bőgő. Az archaizáló, neoklasszikus stílusban megkomponált darab kilenc tételből áll, közülük kettő Lully zenéjére épül.A tételek: 1. Az első felvonás nyitánya:„Jourdain – a polgár”. Első része afőhőst parodizálja; a második rész a kísérőzene egyik lírai ariettáját idézi; 2.Menüett. Jourdain finomkodó, esetlen tánca;
3. A vívómester; 4. A szabó jelenete és tánca; 5. Lully menüettje (Lullynél vokális tétel; dallamát a táncmester énekli kíséret nélkül); 6. Courante; 7. Cléonte jelenete („Lully után”); 8. A 2. felvonás előjátéka (az arisztokraták, Dorim?ne és Dorante portréja); 9. A vacsora („Asztali zene és a kukták tánca”). A vacsora egyes fogásaihoz Strauss odaillő zenei idézeteket tálal fel:a rajnai lazachoz Wagner A Rajna kincse című operájára, az ürücombhoz saját Don Quixote-jára való finom utalást, a sült rigóhoz és pacsirtához pedig A rózsalovag madárcsicsergését… S végül a záró „poén”: a hatalmas omelette surprise-ből egy kukta bújik elő, s a tétel a kukták féktelen táncával zárul.