I. Auf der Campagna (Andante)
II. In Roms Ruinen (Allegro molto con brio)
III. Am Strande von Sorrent (Andantino)
IV. Neapolitanisches Volksleben (Allegro molto)

Az 1885 októbere és 1886 áprilisa között Meiningenben töltött bő fél esztendő fontos fordulópont Richard Strauss (1864–1949) pályáján. Bár az ottani másodkarmesteri állás elvállalására elsősorban az első karmester, Hans von Bülow és annak akkori bálványa, Johannes Brahms személyes jelenléte inspirálta, végül egy harmadik muzsikus, a Liszt-rajongó Alexander Ritter esztétikai nézeteinek hatása alá került. Nem csoda, hogy a Meiningenből való távozását követő nyáron tett kéthónapos itáliai útjának élményeit – szülei müncheni házába visszatérve – immár egy programzenei mű, az Aus Italien című szimfonikus fantázia keretei között érezte kifejezhetőnek. Az Itáliából ugyan még nem szimfonikus költemény a szó szoros értelmében (hisz a liszti egytételességgel szemben még őrzi a klasszikus szimfóniamodell négytételes szerkezetét), de világos programjával mégis Strauss első nagy lépése az új műfaj felé, melyet aztán 1887-ben, a Hamlettel hódított meg végleg önmaga számára.

Az első tétel (A Campagnán) a Villa d’Estéből a komponista elé táruló s a felkelő nap első sugaraiban fürdő római táj hangulatát ábrázolja; majd a másodikban (Róma romjai) a letűnt dicső korok fantasztikus, de egyszersmind fájdalmas nosztalgiával terhes képei tárulnak elénk. A Sorrento partján címet kapott harmadik tételben – Strauss szavai szerint – „a természet finom zenéjének, a szél levélsuhogtató hangzásának, a madárdalnak és a távolban morgó tenger minden kis neszének zenébe ültetésére történik kísérlet, s ennek ellentéteként zenei formát nyer a mindezt befogadó emberi érzés, mely a tétel dallamanyagában ölt testet.” Végül a finálé a Nápolyi népéletet festi a Funiculì, funiculà és számos más nápolyi dal részleteinek felhasználásával.

Jóllehet a harmadik tételben fontos szerepet játszanak bizonyos hangfestő–hangutánzó effektusok, a zeneszerző határozottan óvta hallgatóit ezek jelentőségének túlbecslésétől: „Manapság a toll embereinek, sőt a közönség nagy részének elképesztően hamis ítéletét és értetlenségét művem talán vakító, de teljesen mellékes külsőségei okozzák, melyek elvonják a figyelmet a kompozíció valódi tartalmától. A tartalom pedig nem Róma és Nápoly természeti szépségeinek leírása, hanem azoké az érzéseké, melyek az embert ezek megpillantásakor hatalmukba kerítik… Tulajdonképpen mégiscsak nevetséges azt képzelni egy mai komponistáról, aki tanítómestereinek a klasszikusokat vallja – beleértve a késői Beethovent, Wagnert és Lisztet –, hogy azért ír egy háromnegyed órás művet, hogy néhány pikáns hangfestést produkáljon ragyogó hangszereléssel, amire manapság szinte minden haladó konzervatóriumi növendék képes. A kifejezés a mi művészetünk, s egy zenemű, mely nem közöl költői tartalmat – természetesen olyat, mely csak hangokkal mondható el, szavakban legjobb esetben utalni, de csak utalni lehet rá –, számomra éppen hogy minden, csak nem zene.”