„Itt a könyv, kezdje az elején!” Állítólag ezekkel a szavakkal adta Haydn kezébe a Bibliát egy londoni ismerőse, amikor megtudta, a komponista oratóriumot szeretne alkotni a nagy Händel-művek mintájára, s ehhez megfelelő librettót keres. Haydn pedig valóban az elején kezdte, Mózes első könyvének első sorainál, a világ teremtésénél.

A dolog persze nem ment ennyire egyszerűen. A Biblia veretes szövege arra nemigen alkalmas, hogy áriák készüljenek rá – az ilyesmi a 18-19. század fordulóján frivol ötletnek tűnhetett. Szövegírót kellet hát találni, aki vállalja, hogy a megfelelő bibliai sorokhoz kapcsolódva zenébe kívánkozó lírai költeményeket ír. Haydn szerzett egy „mintaszöveget” angolul egy Lidley (vagy Linley?) nevű poétától, ezt Londonból Bécsbe hazatérve átadta régi ismerősének, Gottfried van Swieten bárónak. Swieten pedig kegyeskedett megerőltetni költői vénáját a muzsika kedvéért. Nem először tette: Haydn híres, eredetileg vonósnégyesre írt, utóbb oratóriummá formált művének a „Krisztus hét szava a keresztfán”-nak is ő faragta rímekbe kommentáló jellegű szövegrészeit. Ambíciója és tehetsége enyhén szólva nem állt arányban. De egy-két bugyutaságot leszámítva kétségkívül rátalált arra a „naiv” hangvételre, ami az idős komponistát inspirálhatta. Feltűnően sok alkalmat kínál például a szöveg zenei illusztrációkra. Olyan ötletekre, amelyek a muzikálisan kevésbé képzett hallgatóknak is azonnal érthetők, anélkül azonban, hogy azokat a közönség  finomabb ízlésű része primitívnek, vulgárisnak tarthatná. Ez utóbbiak számára az ilyen apró effektusok inkább szellemes poénnak, a zenei folyamat lényegéhez ugyan nem tartozó, de azt kétségkívül színező elemnek tűnhettek. Haydn egyetlen lehetőséget sem hagyott kihasználatlanul. A Teremtés zenéje teli van hangutánzó, hangulatfestő, képszerű megoldásokkal és rejtett, csak a szakértőnek szóló utalással. Úgy is fogalmazhatnánk: egyszerre demokratikus és arisztokratikus. Demokratikus, mint a középkori, írástudatlanoknak szánt képsorozatok, amelyeket joggal neveztek a „szegények bibliájának”, s ugyanakkor arisztokratikus, mert szinte minden illusztratív eleme annyira szellemes, hogy az ínyenceket lenyűgözi a kompozíciós virtuozitás, a játékosság.

Jó példa minderre már a zenekari bevezető, az ős-káosz zenei képe. Muzsikus számára ez alighanem a legnagyobb kihívás. A zene lényege ugyanis a rend – a káosz ellentéte. Kaotikus zene – ebben még a közelmúlt nagyjai is hittek – nincs. Haydn zene-káoszában akadnak bizarr részletek. Olyan hangok csúsznak egymásba, amelyek az összhangzattan szabályai szerint nem szólalhatnának meg együtt. Feltűnnek „kifordított”, halkan induló és akcentussal megszakadó harmóniák (mintha magnóra rögzített zenét „visszafelé” játszanánk le). Alapjában véve azonban a hallgató nem „rendetlenséget” érzékel, hanem egyfajta reménytelenséget. Haydn maga jelentette ki egyszer: számára a káosz végtelen szomorúság…

A bevezető utáni recitativóban a basszus szólista kezdi a Biblia idézésével a történetet (őt Raphaelnek nevezi a szövegkönyv, a tenorista és a szopránszólista is arkangyalnevet kapott: Uriel, illetve Gabriel). Haydn szinte minden szót „ábrázol”. Az első mondat („Kezdetben teremtette Isten a mennyet és földet”) után a vonósok „mennytől” a „földig” hajló dallamot játszanak.  Amikor ezt halljuk: „a föld kietlen és kopár volt” („ohne Form und leer” – mondja a német szöveg), harmónia nélküli, „üres” unisono szól. A sötétséget borzongató szűkített akkord festi. A következő mondatrésznél: „de Isten lelke lebegett a vizek felett”, Esz-dúr akkord hangzik. Szakértő, kottát olvasó zenész tudja, nem véletlenül épp Esz-dúr, ezt ugyanis három „b” előjegyzése miatt hagyományosan a Szentháromság hangnemének tartották. A legszebb mind közül a fény megjelenítése. „Akkor ezt mondta Isten: legyen világosság. És lett világosság.” A „Licht” szóra a fojtott pianissimót harsogó C-dúr fortissimo váltja fel. Mintha valaki bekapcsolná a vakító reflektorokat. Ezután Swieten kommentárja következik, kóruskíséretes tenoráriával – ez kerekíti le a teremtés első „napjának” elbeszélését.

A második napot aránylag röviden intézi el a Mester, egy recitativót és egy kóruskíséretes, Istent dicsőítő áriát szán rá. A harmadik nap történései részletesebbek. Kiemelkedik a tételek közül a partitúrában 7-es számmal jelölt basszusária, amely „óceántól érig” követi a vizeket. A vadul hullámzó tengerből meredeken emelkednek ki a szirtek, szigetek, kanyarog a folyó. Haydn számára azonban nyilván a kis ér jelenti az otthont. A viharosnak induló zene itt meghitté, idillivé válik.

A negyedik nap fő eseménye az égitestek teremtése. Igazi napfelkelte-zenét hallunk D-dúrban, amit a Hold titokzatos G-dúr, s a csillagok vibrálása követ. Mint minden teremtési aktus végén, ezúttal is ujjongó hangulatú dicsőítő ének következik, kórussal, szólistákkal. Ez zárja egyben az oratórium első részét.

A második rész az ötödik és hatodik nap eseményeit mondja el. Vagyis a madarak, vízi lények, majd a szárazföldi állatok és az ember teremtését. A szárazföldi állatok különösen mulatságos ábrázolásokra ihlették a komponistát. Halljuk az oroszlán üvöltését, magunk előtt láthatjuk a száguldó tigrist, a szarvast a cakkos agancsával. A büszke paripát királyi pontozott ritmus, a szarvasmarhákat (amelyeket Swieten szerint rögtön nyájakba rendezve teremtett Isten) pasztorális muzsika jelképezi. Ezután következnek a birkák (nekik csak egy „gyapjasabb” akkordot juttat Haydn), a zümmögő rovarok és a földön kúszó férgek. Haydn még az utóbbiaknak is tud örülni…

Az első ember megjelenését rövid recitativo utáni C-dúr ária adja tudtunkra, majd minden korábbinál nagyobb szabású hálaadásra egyesülnek kórustagok és szólisták. Hogy a fúgatéma hasonlít Bach János-passiójának egyik kórusára, feltehetően véletlen – ebben az időben a János-passiót sehol sem adták elő, még a jól értesült Bach-rajongó Swieten sem tudhatott róla.

A teremtés bibliai története itt véget ér, Swieten és Haydn Teremtése azonban még folytatódik egy, az előző kettőnél rövidebb szakasszal, amely az első emberpár, Ádám és Éva paradicsomi boldogságát hivatott a zene eszközeivel megjeleníteni. Nincs kígyó, kísértés, kiűzetés. Joseph Haydn, a szegény sorú szülőktől származó, ám élete végére gazdaggá vált egykori parasztfiú, aki a neve mellé hivatalos papírokra immár odakanyaríthatja: „oxfordi doktor”, csakis szépnek láthatja az életet.  A „gonoszról” majd írjanak a következő generáció zenészei.

1798-ban, zártkörű hangversenyen volt a Teremtés bemutatója. A következő évben nyilvános hangversenyen hallhatták az érdeklődők. A darab kezdettől fogva óriási lelkesedést váltott ki. Egy ízben még Ferenc császár felesége, Mária Terézia császárné is vállalkozott a szopránáriák előadására. (Ő nem azonos a sokat emlegetett uralkodónővel.) Haydn szerint muzikálisan, ám fölöttébb vékony hangon énekelt. 1809-ben, röviddel halála előtt pedig Haydnt különleges megtiszteltetés érte. Bécs rövid francia megszállása alatt Napóleon egy tisztje kopogtatott. Mint kiderült, csak azért jött, hogy a Teremtés egyik áriáját elénekelhesse a szerző kíséretével. Miután kérése teljesült, tisztelgett, és ment vissza lőni.