Ha már Mozart és „D”, legyen a nyitány a Figaróból való, pont ide illik kezdésnek, élénken, fürgén indul, és máris el lehet gondolkodni: igen, kialakult az NFZ vonósaiból egy olyan mag, amely valódi kamarazenekari hangzással szól, amelynek tagjai valódi kamarazenekari hozzáállással zenélnek.

És örömmel lehetett felfedezni olyan, régizenés hozzáállást mutató zeneszerszámokat is a zenészek kezében, mint a modern, Böhm-rendszerű, ezüst billentyűkkel ékes, de mégiscsak ébenfa fuvolák, vagy kis fa üstdobverők, amelyek kópiahangszereket szólaltattak meg. De ennél fontosabb volt a megszólalás milyensége, a könnyed, áttetsző, szép tónusú vonóshangzás, a markáns, sforzatós „ff” megszólalások.

A koncert a Kézenfogva Alapítvány „Fogadd el, fogadj el” című országos közvélemény-formáló programsorozatának záróeseménye volt, így a Vakok Világnapján Érdi Tamás, a koraszülöttként látását vesztett zongoraművész volt a kicsit komorabb, de semmiképpen sem tragikus hangvételű d-moll zongoraverseny szólistája. De hallva játékát, megállapíthattuk, bármilyen apropóból, leginkább egyszerűen csak muzikalitása okán is lehet egy koncert főszereplője az NFZ-vel. Eddig mindig megfigyelhető volt, hogy Kocsis maximálisan alkalmazkodik a kísérendő zongoristákhoz – a tempók nyilván Érdi választásai voltak, de a továbbiakban nem kell alkalmazkodásról, vagy egyáltalán, kíséretről beszélnünk. Mindkettejük Mozart-felfogása azonos volt; semmi engedmény a csokibevonatnak, ugyanakkor semmi túldimenzionált heroizálás.

Annál inkább értelmező dallamformálás, az a fajta külsőségektől mentes, a zene szerkezetét, „formáját” felmutató, és ezzel hatni akaró értelmezés, amely napjaink Mozart-játékának alapkövetelménye, de mégis, hányszor esik áldozatul tulajdonképpen pont a szerzőt nem tisztelő túlédesítésnek.

Puhán indult az első tétel a piano zenekari bevezetővel, drámaian jött a forte ellentételezés, érzékenyen folytatódott a zongoraszólóval. A pianista egy-két agogikai megoldását, nevezetesen túlzottan hangsúlyos rálassításait lehetett itt kifogásolni. A Romanza tételben is folytatódott a kifejező, a valódi Mozartot, nem a hírneve által elhomályosított alakot megmutató zenélés mindkét részről. Tán egy kicsit visszafogott volt a zárótétel, de megérdemelt volt a nagy siker, és természetesen következett ráadásnak a felszabadultan előadott szóló D-dúr rondó.
D-dúrban volt a Serenata Notturna is, még a salzburgi Mozart műve. A zenekari felállás még tovább finomodott, szólistákra és ripieno csoportra vált külön a vonóskar, már csak egy nagybőgő maradt, fúvósok egyáltalán nem szerepeltek. A sok-sok szellemességgel megtűzdelt háromtételes mű minden poénját kijátszó előadása kiváló lehetőséget adott arra, hogy a vonósok itt önállóan, a szólamvezetők szólistaként, a többiek kis zenekarban megmutathassák, valóban olyan alapját képezik a nagy együttesnek, amelyre egy biztosan álló szimfonikus hangzás építhető.

Ezek után a szintén D-dúrban szóló Haffner szimfónia a karmester száma volt, aki energikus, gyors első tételt vezényelt, és van valami a gyorsaságban, ami bizonyosan visszaüt: a rövidebb idő alatt lezajló történés súlytalanabbá teszi az adott tételt. A „lassú” tétel, az Andante, és a Menüett már a helyén volt tempóban, és a megkívánt karakterek hozzájuk illő előadásával egyaránt. A Finale szikrázott a maga Prestójával, de ezzel nem volt egyedül, az első tételben már hallottunk ilyet, a két tétel viszonya is sérült tehát.

Összességében nagyon sokat adó hangverseny volt. Úgy vélem, az átlagostól kicsit különböző közönségnek is, de azt is jó volt hallani, hogy az NFZ, és főleg Kocsis figyelmét nem kerüli el az, amit ma a Mozart-játékról tudni kell egy nagy szimfonikus zenekar tagjainak is. (Néhány éve egy angol régizenész interjúalanyom elmondta, a historikus mozgalom egyik eredménye az, hogy ott modern nagyzenekarok nemigen játszanak Mozartot.) A külsőségek önmagukban nyilván csak az alapok, de van egy olyan gárdája a zenekarnak, amely ezekkel felvértezve magas színvonalú, élményszerű módon muzsikálni is tud.

2007. október 11.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Jótékonysági hangverseny a Kézenfogva Alapítvány javára
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Érdi Tamás – zongora
Vez.: Kocsis Zoltán

MOZART:
Figaro házassága – nyitány
d-moll zongoraverseny, K.466
Serenata notturna, K.239
D-dúr („Haffner”) szimfónia, K.385

Varga Péter
(Café Momus, 2007. október 16.)