Kocsis Zoltán szerint megbocsátani kellene, nem pedig ürügyet keresni a sebek feltépésére.

Ami Londonban és Párizsban elképzelhetetlen, az Budapesten megtörtént. Sosztakovics, a szövegében a kommunizmus vezetőit éltető, Dal az erdőkről című művének bemutatása néminemű felzúdulást váltott ki, legalábbis egyik laptársunknál. Kocsis Zoltán, a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója szerint érthető, ha a múlt még mindig fölkorbácsolja az indulatokat, ám elítéli azokat, akik a zenemű elhangzását használták fel a sebek feltépésére.

– Azt híresztelik, hogy megsérült a keze, ezért koncerteket kellett lemondania. Igaz ez?

– Csupán egy apróbb hámsérülésről van szó, ami kissé lassan jön helyre, így kíméletre szorul. Ezért kellett lemondanom a januári szóló koncertemet. De azért nem olyan vészes, mint híresztelik, hiszen a múlt heti lyoni vendégszereplésemen zongoráztam is. Főként azonban a Lyoni Nemzeti Zenekart dirigáltam, három hangversenyen. Ők mutatták be most négy Liszt-hangszerelésemet, és elhangzott Ravel Couperin sírja című teljes szvitje. Azok a részek is, melyeknek a zeneszerző nem készítette el az orkesztrálását. Franciaország egyik legkiválóbb zenekara úgy játszotta ezeket az általam hangszerelt részeket, mintha világéletében így ismerte volna a művet.

– A világpremierről hazatérve azonban botrány fogadta. Legalábbis így tálalta az egyik napilap, hogy csütörtökön este a Nemzeti Filharmonikusok eljátszotta Sosztakovics Dal az erdőkről című oratóriumát. Valóban botrány volt?

– Aki botrányként akar megélni valamit, úgy éli meg. Én csak a zenekar tagjainak az elbeszéléséből tudok a dologról. Ők az aláíratlan újságcikk állításaival szemben nem számoltak be semmiféle botrányról. Megértem, hogy a sztálini diktatúra felidézése ma is felkorbácsolja az indulatokat. De azt hiszem, itt az ideje, hogy eljöjjön végre egy olyan kor, amely kortársi közelségben is gyakorolni képes a megbocsátást. Nem kellene ürügyet keresni a múlt örökös felhánytorgatására. Nem szabadna játszani ezekkel az érzésekkel. A szóban forgó koncert remek ürügy volt arra, hogy bizonyos sebeket föltépjenek azok, akik az állandó hisztériakeltésben érdekeltek.

– Mit kell tudni a Sosztakovics műről?

– Sosztakovics komoly meghurcoltatásai kompenzálására írta a csütörtökön felhangzott Dal az erdőkről című oratóriumot, melynek szövegében valóban a kommunizmust, a pártot és vezetőit éltette. Nem sokkal korábban Sztálin személyesen vetette le a Kisvárosi Lady Macbeth című darabját az Opera műsoráról, s kényszeríttette hallgatásra a szerzőt. Félelmeiről, szorongásairól az én szavaimnál sokkal többet mond el ő maga például a IX. szimfóniájában.

– A szöveg valóban egyértelműen fogalmaz, de vajon a zenében tetten érhető az ideológia?

– Sosztakovics elég nagy zeneszerző volt ahhoz, hogy tisztában legyen azokkal a kibúvókkal, melyek segítségével lényegében olyan zenét tudott írni, amilyet akart, s a párt ideológusai is elégedettek voltak. A zenében ugyanis meg lehet írni mindent, de annak az ellenkezőjét is ki lehet hallani, ha akarjuk és tudjuk. Ha ideológiai alapon vizsgálnánk Sosztakovics műveit, jó párnak ki kellene hullania az életműből, így a II. és a III. szimfóniának is. Ez azért luxus volna. Ne adjuk elő Beethoven István király című munkáját csak azért, mert a szöveg a Habsburgok iránti lojalitást tükrözi? Vagy ne játsszunk Wagnert és Lisztet, mert a nácik felhasználták a zenéjüket? Korunk egyik legünnepeltebb zeneszerzőjének, Kurtág Györgynek kompozíciói között is találhatunk rendszert dicsőítő műveket.

– Melyeket nem is tagadott meg.

– Miért is tette volna? Egyébként Sosztakovics sem. Úgy nyilatkozott, majd' minden művét szereti. Aki Sosztakovicsot szereti, ezt az oratóriumot is szeretnie kell. De legalábbis ismernie.

– Gondolom, a londoni vagy párizsi közönség nem hördült volna fel egy ilyen művön. De itt, Kelet-Európában más a hangzása, ezt Önök is tudták.

– Valóban, én tisztában voltam vele, hogy a magyar közönség érzékenyebben fogadhatja. Ám azt hiszem, minden jó művet játszani kell. Nem kíséreltem meg a kitűnő kazah karmestert rábeszélni arra, hogy ne ezt a művet válassza. Épp ellenkezőleg: az esten elhangzott Csajkovszkij III. szimfóniájához hasonlóan nagyon is beleillik abba folyamatba, mellyel a Nemzeti Filharmonikusok repertoárját bővíteni szándékozom. Magam a IX. szimfóniát, Varga Gilbert pedig a X-ediket dirigálta nemrégiben, ez utóbbiban Sosztakovics Sztálin életét és halálát írta meg.

– Úgy tudom, a zenekarból többen megtagadták a közreműködést.

– Valójában a kórus néhány tagja jelezte, hogy nem szeretne a kommunista pártot éltető szöveget énekelni. Mi ezt tiszteletben tartottuk. Végül egy közülük önként szabadságot kért. Semmiféle kényszerről nem volt szó.

– Van jogunk egyáltalán Sosztakovicsot megítélni?

– Számot kell vetnünk azzal, hogy ha valaki az elmúlt században a Szovjetunióban, Németországban, vagy akár Magyarországon élt, és nem az emigráció mellett döntött, akkor együtt kellett élnie totalitárius rendszerekkel. S, ha csak minimális mértékben is, de együtt is kellett működnie. Richard Strauss, amikor megkérdezték tőle, miért nem hagyta el a náci Németországot, azt válaszolta: „Miért tettem volna, hiszen Németországban nyolcvannál több operaház működik, és innen kapom a legnagyobb jogdíjat.” – Ez cinikusan hangzik mindazok számára, akik az első pillanattól kezdve látták, mit jelent az 1933-as hatalomátvétel. De mi már nem kérhetjük számon egy öregembertől, hogy nem hagyta el otthonát. Ezen az alapon Kodálynak is felhánytorgathatnánk, hogy itthon maradt, miközben Bartók emigrált. Nem beszélve arról, hogy Sosztakovicsot a szabad választástól is megfosztották, nem engedték emigrálni. Azt már csak a személyes véleményemként tenném hozzá, hogy szerencsére. Mert Rahmanyinov hiába lett milliomos Nyugat-Európában, nem kapta meg az alkotás boldogságát. Sosztakovics élete végéig termékeny és orosz muzsikus maradt. Egy alkotó számára nagyon fontos a szülőföld. Még a világpolgár Sztravinszkij is mélyen meghajolt, amikor hatvan év után ismét orosz-szovjet földre lépett.

Hamvay Péter
(Népszava, 2005. november 16.)