Az országos turnéknak valahol el kell kezdődniük, így hát Las Vegas volt pénteken az első állomása a magyar Nemzeti Filharmonikusok hosszú turnéjának az Egyesült Államokban. Az lett volna az est titka, hogy Kocsis Zoltán főzeneigazgató és karmester csütörtökön kirándulást tett a Grand Canyonba és kipihente magát? Vagy azért voltak ilyen lelkesek a zenészek, mert ez volt az bemutatkozó koncert?
Bármi is volt az oka, a zenekar hibátlanul, értőn adta elő Mozart, Dvořák és Bartók műsoron szereplő műveit.

Az est Bartók Táncszvitjével és az Öt népdallal kezdődött. Az első mű lelkesítő, lendületes és gyakran némileg disszonáns, lezárása a nagyváros zaját idézi. A multikulturális hagyományokhoz hűen a mű keleties táncritmust is megszólaltat.
A 83 zenész érzékenyen követte karmesterük szüntelen, de mégis visszafogott utasításait, érzelmeket előcsalogató játékuk megelégedésül szolgáló befejezésben teljesedett ki.
A második műben a szopránszólót Hajnóczy Júlia énekelte. Amikor az énekesnő kilépett a színpadra, nem sejtettük, hogy mekkora hang lakozik benne, ám amikor kinyitotta a száját, és felhangzott éneklése, a hang ereje és drámaisága hallatán nem egy hallgató fordult oda szomszédjához egy-egy „nahát”-tal.
A magyar nyelven előadott dalok egyetemes érzelmeket közvetítettek. A műsorfüzetben megtalálható angol fordításokból kiolvashattuk a dalok örömtelenségét, amit az énekesnő a hangjának tónusával is jól érzékeltetett. A halkabb részeknél azért előfordult, hogy a zenekar elnyomta a szólistát.
Ezután Mozart G-dúr zongoraversenye (K. 453) következett, számomra az est fénypontja. A színpadon csak mintegy kéttucat zenész maradt, illetve Kocsis, aki a zongoraszólót is játszotta. Megbizonyosodhattunk arról, hogy Kocsist nem alaptalanul tartják kitűnő zongoristának: a legbonyolultabb szakaszok után is könnyeden tudott áttérni a vezénylésre, ha legalább az egyik keze felszabadulhatott. A csodálatosan előadott szólókat a zenészek hűen kísérték.
A szünet után a zenekar Dvořák 3. (Esz-dúr, op. 10) szimfóniáját játszotta. A zenekar itt sem okozott csalódást, ismét érzelemgazdagon játszottak, különösen a második tétel gyászos, sötét részeiben.

Julia Osborne
(Las Vegas Review-Journal, 2003. január 21.)