Talán előre megjósolható volt, hogy a Magyar Nemzeti Filharmonikusok csupa magyar szerzőtől játszanak majd péntek este az Irvine Barclay Teremben, de megbizonyosodhattunk arról is, hogy nem is tehettek volna másképp, ez volt a helyes választás.

Ahogy az már történni szokott, amikor egy zenekar hazai szerzők műveivel turnézik, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar is egyszerre rajongója és értő előadója Kodály, Liszt és Bartók zenéjének.

A dicséret nagyrészt Kocsis Zoltán főzeneigazgatónak jár. Az ötvenéves Kocsis, akit itt Amerikában inkább ünnepelt zongoristaként ismerünk, 1997-ben vette át az együttest, átszervezte és mára megkérdőjelezhetetlen karmesteri tekintélyre tett szert.

Izgalmas Kocsis pálcatechnikája és értelmezésmódja. Más zongoristából lett karmesterekre (most Vladimir Ashkenazy jut eszembe) emlékeztet abban, ahogy játszik a zenekaron, nem csak pálcáját lengeti előttük. A zenei folyamatot állandóan szoros kontroll alatt tartja, a frázisoknak és az azokat megtestesítő instrumentális hangzásoknak határozott kontúrokat ad. Pálcája vége mindent tisztán és pontosan rajzol fel a levegőben.

Kodály alábecsült Páva-variációi és egy rokon mű, Bartóktól a Concerto Kocsis értelmezésében egyszerre volt határozott és ésszerű, az első hangtól az utolsóig megtervezett, tempójában pontosan formált, ugyanakkor olyan energiákkal telített, amire csak az az előadó képes, akinek a mű a kisujjában van.

A zenekar tökéletesen hajtotta végre a karmesteri utasításokat. A Filharmonikusok (akik az itteni Filharmóniai Társaság szervezésében két hónapos turnén tartózkodnak az Egyesült Államokban) a darabokat csodálatosan kigyakorolták. A kislétszámú vonós szekció (pénteken csak hat gordonka és négy nagybőgő volt a színpadon) hangja nem erős, de minden pillanatban egységes és kiforrott. A rézfúvósok erőteljesen és szabadon játszanak, de mégis egymással tökéletes összhangban. A fafúvósok gazdag változatossága – az oboák lágy, a klarinétok tüzes és a fagottok mélyről jövő hangja – minden megszólalásukat élvezetessé teszi.

A Kodály- és a Bartók-mű előadása emelte ki leginkább a fafúvósok játékát. Úgy táncoltak, mint aki életében először veszi fel a tökéletesen lábára szabott, remek új cipőjét. A Bartók-darab vidám második és pezsgő ötödik tételében a tempók gyorsabbak voltak a megszokottnál: ez is mutatta a zenészek otthonosságát és felszabadultságát. Aki figyelt, azt is láthatta, hogy néhány vonós, akinek ebben a szakaszban éppen nem akadt munkája, felhúzza a szemöldökét egy felütésnél, aztán a rákövetkező ütemnél leengedi: ennyire ellenállhatatlan volt a zene áradása.

Egészen más élményt adott Liszt 1. zongoraversenyének előadása, amelyet Kocsis a zongora mellől vezényelt. Talán a „megszállott” lenne rá a legjobb jelző. Zongoristaként Kocsis agresszívebb, sőt, öntörvényű zenész, aki most energikus, virtuóz játékrészek és kifejező, rubatóban gazdag lírai szakaszok után zongorájától felállva a zenekart az extázis egyre magasabb szintjeire volt képes vezetni. Tehát így kell ezt a darabot előadni, törhetett fel a felismerés a hallgatóban. A közönség hatalmas tapssal fejezte ki tetszését.
A ráadás a „tiszteletbeli magyar”, Brahms 10. magyar tánca volt.

Timothy Mangan
(The Orange County Register, 2003. január 27.)